A magyar futball sikerének margójára

„Én, egyszerű szurkoló, már annak is örülök, ha a nálunk gyengébb kvalitású ellenfeleket (észteket, andorraiakat) oda-vissza megverjük, hiszen gondoljunk csak arra, hogy »sikerült« már a magyar válogatottnak kikapni Máltától, ikszelni Liechtensteinnel is. Aztán ott van a törökök elleni itthoni győzelem, az idegenbeli remi: összesen 4 pontot hoztunk el egy előzetesen nálunk jobbnak ítélt csapattól! A románok ellen pedig az az itthoni fránya utolsó perces gól jelentette csak az ellenfél egyenlítését. A hollandok elleni méretes zakót sem tekinteném katasztrofálisabbnak a korábbiaknál, hiszen azért kaptunk most nyolcat, mert épp ennyit rúgtak – lehetett volna sokkal több is, ha Robbenék többet akarnak rúgni –, és semmivel sem lenne jobb a helyzet, ha csak négyet, hatot vagy hetet vágnak, ahogy az utóbbi években szoktak. (Nem túlzás, hogy a narancsmezesek pont akkora zsákkal küldenek haza minket, amekkorával éppen akarnak.) Szóval összességében engem nem ért nagy csalódás ezzel a harmadik hellyel, és persze őszintén örültem volna, ha még jobban sikerül.

Ilyen tudású focistákkal és ilyen színvonalú bajnoksággal a háttérben 10 meccsből 17 pont kevésbé tűnik kudarcnak. A dobogó harmadik fokára fellépő hazánkfiainak futballteljesítménye persze siralmas és szánalmas, de az eredményeiket épp ehhez képest kell értékelni. A VB-re kijutni csoda lett volna, és ahhoz, hogy legyen esélyünk az őszinte örömre, tudni kellene végre, hogy csodák nincsenek, legalábbis nagyon-nagyon-nagyon ritkán fordulnak elő. El kellene már végre fogadni, hogy magyar csapatsport-sikereket lehet remélni kézi-, pláne vízilabdában, de röp- vagy kosárlabdában már jóval kevésbé. Rögbiben, gyeplabdában és baseballban még rosszabb a helyzet, s lassan ide tartozik a labdarúgás is. Lehet persze merengeni azon, hogy a »magyarok futballbolondok«, hogy a foci »a mi játékunk«, mi »értjük e játék lényegét« (ld. erről részletesen Orbán Viktor tavalyi – ma sírvaröhögés nélkül nem is olvasható – interjúját), és lehet múltba révedni az Aranycsapaton, a 66-os magyar-brazilon stb. De legjobb, ha elfogadjuk, hogy alaposan megváltozott, felemelkedett mellettünk e téren az egész világ, s az is lehet, hogy régi dicsőségünk soha nem születik újjá. (Ahogy volt olyan idő is, amikor a magyarok nyilaitól rettegett Európa – azóta soha, és aligha lesz már valaha…) Csak egy a sok sportpárhuzam közül: Nagy-Britannia száz évvel ezelőtt vízilabda-nagyhatalom volt, négy olimpiát is nyertek – ma finoman szólva nem tartoznak a sportág elitjéhez, s nem tudok arról, hogy emiatt önmarcangolnának a brit vízilabdázók.”