Nagy Feró teljesítményéhez fogható Leskovics Gábor közel sem egyenes vonalú maratoni futása, azzal a különbséggel, hogy Lecsó csapatjátékos maradt, útját állva ezzel a celebesedésnek. Az alapokat is érintő újrakezdéssel pedig jó érzékkel kerülte el az egykori bőrkabátos alterség ma már inkább kínos nosztalgiáját. Feltehetően a rendszerváltást megelőző, várakozással teli atmoszféra emelte a mai, úgy-ahogy beérkezett nagyvárosi középgeneráció eredetmítoszai – a köztéri telefonfülkék, a kocka ladás utazások és rendőri igazoltatások – közé a Pál Utcai Fiúkat. Ez a fajta mély beágyazottság tükröződött a közönség összetételében is, hiába higította azt a Budapest Park állandó, partiéhes vendégserege.
A polimer kazettáktól a fájlmegosztókig ívelő út valójában egy hatalmas körforgalom a zenekar esetében, melynek elején és végén is emberléptékű klubkoncertezés áll. A pénteki monstre összejövetel azonban – méreténél fogva – nem hagyott teret az intimitásnak, annak a közvetlen kapcsolatnak, ami igazi erejét adja a zenekarnak. Ez érződött Leskovics megilletődöttségén is, az állandó köszííízésen, amelyet egyértelműen a Kiscsillag zenekarban eltöltött évei hatásának tudhatunk be.
A vegyes érzelmek kialakulásáért csak részben okolható a zenekar, amely tisztességgel körbevezetett saját félmúltunk múzeumában. Hogy ez keveset hozott vissza mindabból, amiért anno lelkesedni tudtunk, az már legyen a mi bajunk.