PUF 30: körbevezetés félmúltunk múzeumában

Jelentős érzelmi csalódás kockázatát vállalja, aki húsz évvel korábbi szerelmével akar ismét ágyba bújni. A harmadik évtizede koncertező Pál Utcai Fiúk esetében azonban ez a légyott meglehetősen rizikómentesnek mutatkozott, döntően azért, mert ez a PUF már egy másik kapcsolat. Emlékezetet a régire, de nem az; s hogy miben is áll az eltérés, azt a régi zenésztársak előadásában megszólaló dalok és az új szerzemények közötti különbség, a pontosság és kidolgozottság jelezte. Fáradság jeleit azonban mégsem tapasztaltuk a Budapest Parkban megrendezett, fennállásának harmincadik évét ünneplő együttes esetében. Múltidéző szándékot annál inkább, mely – valljuk be – igencsak vékony jég. A zenekar a lehető legjobb döntést hozta, amikor az egykori zenésztársak meghívásával egyszerre vállalta és tette zárójelbe az általunk a Fekete Lyukban megismert korszakának legfontosabb dalait.

Egy harminc éves összegző előadás tematikája természetesen megköveteli az időszámítás kezdetét jelző ’85-ös demó rongyosra hallgatott dalait, ám a forradalmi, harcos-meghalós partizán vonal már nem jelentett többet édes nosztalgiánál. Ezért is jó, hogy a szövegek terén, önmaguk árnyékán átlépve olyan új arcok is szerephez juthattak, mint Kardos Horváth János és Molnár Balázs, akik személyes motívumokból, helyszínekből és szituációkból építenek új várakat (Gólya, Ember a parton, Leteszlek) a régen szétfoszlott közös múltunk romjain. A zenei megszólalást illető jogfolytonosságot szívmelengetően képviselte a fúvós szekció, amely a korai dalokban jellegzetes kísérője volt (szaxofon formájában) a PUF-hangzásnak, most pedig eszköze egy két dal újraértelmezésének.

Nagy Feró teljesítményéhez fogható Leskovics Gábor közel sem egyenes vonalú maratoni futása, azzal a különbséggel, hogy Lecsó csapatjátékos maradt, útját állva ezzel a celebesedésnek. Az alapokat is érintő újrakezdéssel pedig jó érzékkel kerülte el az egykori bőrkabátos alterség ma már inkább kínos nosztalgiáját. Feltehetően a rendszerváltást megelőző, várakozással teli atmoszféra emelte a mai, úgy-ahogy beérkezett nagyvárosi középgeneráció eredetmítoszai – a köztéri telefonfülkék, a kocka ladás utazások és rendőri igazoltatások – közé a Pál Utcai Fiúkat. Ez a fajta mély beágyazottság tükröződött a közönség összetételében is, hiába higította azt a Budapest Park állandó, partiéhes vendégserege.

A polimer kazettáktól a fájlmegosztókig ívelő út valójában egy hatalmas körforgalom a zenekar esetében, melynek elején és végén is emberléptékű klubkoncertezés áll. A pénteki monstre összejövetel azonban – méreténél fogva – nem hagyott teret az intimitásnak, annak a közvetlen kapcsolatnak, ami igazi erejét adja a zenekarnak. Ez érződött Leskovics megilletődöttségén is, az állandó köszííízésen, amelyet egyértelműen a Kiscsillag zenekarban eltöltött évei hatásának tudhatunk be.

A vegyes érzelmek kialakulásáért csak részben okolható a zenekar, amely tisztességgel körbevezetett saját félmúltunk múzeumában. Hogy ez keveset hozott vissza mindabból, amiért anno lelkesedni tudtunk, az már legyen a mi bajunk.