Cseh Tamás, a szobor

„Mert azt az alkotóját ábrázoló szoborban kifejezni egyszerűen képtelenség, lásd csak a fent idézett dalt ismételten. A szobrászművész viszonyát e tényhez pontosan elárulja a szombati Magyar Nemzetben megjelent nyilatkozatának az a részlete, ahol arról beszél: fontos volt számára, »hogy megtalálja a közös hangot azokkal, akik Cseh Tamást szerették«. Aki különben »fantasztikus figura volt«, szavai szerint. Vagyis ő nem hibáztatható, ő egy más korosztályt képvisel, ő egy másfajta világ gyermeke, és ő a maga kétségtelen tehetségéből kihozta a maximumot. A szobor harmonikus megjelenésű alkotás, hasonlít is - igaz, egy a nagyközönség által széles körben megismertnél fiatalabb, inkább egy gyermekkorú - Cseh Tamásra, csak éppen az égadta világon semmi nem jön át rajta keresztül nekünk, egykori és mostani rajongóinak abból, amiért szerettük, tiszteltük őt, és hallgatjuk sűrűn a mai napig is dalait.

Majoros István, a szobor alkotója védelmében azt is ide kell írnom, hogy Tamás rajongótáborának szűkebb és tágabb körét végigkérdezve a véleményük egységesen szólt úgy, hogy ez bíz' azért van így, mert mindazt, amit nekik, nekünk Tamás jelentett, szoborban kifejezni egyszerűen lehetetlen. Mint egykori játszótársnak az indiánjátékban, végső érvként álljon itt a szoboravatásra virradó éjszakán látott álmom, amely intő jele alól bronzbőrű barátaink példája nyomán magunkat ki nem vonhatjuk. Tehát az álom: az avatáskor a kő talapzaton állva a fehér lepel alól maga az énekes bukkan elő, arcán a színpadon oly sokszor látott szemérmes, elnézésért esdeklő mosollyal a tréfáért, hogy majd az ámuló tömegnek hátat fordítva, hóna alatt a gitárral, szapora léptekkel induljon közeli lakása felé.”