Cselkirályok

A baloldali(-liberális) ellenzék ismét kicselezte Orbán Viktort. A legutóbbi fondorlatról Bajnai Gordon számolt be: az egyéni körzeteken megosztozott az MSZP és az Együtt-PM, viszont külön országos listát állítanak majd a 2014-es választásokra. Scheiring Gábor így foglalta össze a csel lényegét: „ezentúl nem az lesz, hogy mindenki, mindenki ellen. Hanem az, hogy mindenki egy ellen. Minden demokratikus ellenzéki erő az Orbán-rezsim ellen”. Mintha egy választási vereség után kijelentette volna: övé a győzelem. Nem az erkölcsi, hanem a konkrét, a választási.

Miután az MSZP és az Együtt-PM megegyezett a külön listás indulásban, mindenütt elmondták, hogy ezzel létrejött a hőn áhított ellenzéki összefogás. Annyi hónap összefogás-hajhászás után kizárólag a miniszterelnök-jelölt személyében nem tudtak egyezségre jutni. „Bajnai vagy Mesterházy?” – erről szólt a baloldali és a liberális ellenzék elmúlt fél éve. „Teljesen, tökéletesen, abszolút mindegy” – mondotta nagyon helyesen Plankó Gergő a szárszói találkozó után, és neki volt igaza. A két aspiráns egyike sem volt képes eddig túllátni személyes ambícióin, valamint arról sem tudtak tömegeket meggyőzni, hogy az országnak rájuk van szüksége.

Ráadásul az egy zászló alá igyekvő ellenzék tagjai nem éppen ugyanazt képviselik a politikában. A Bajnai-Mesterházy csata a hatalmi harc mellett arról is szólt, melyik szellemiség domináljon egy esetleges választási győzelem után. Mesterházy miniszterelnöksége esetén virtigli baloldali („vesszenek a neoliberálisok!” – hímezné a zászlóra Szanyi kapitány), míg Bajnaival kétharmadrészt ökobalos, egyharmadrészt neoliberális lenne az irány. Utóbbi egyveleget önmagában is súlyos belső ellentmondások feszítik, főként a Scheiring-féle – általunk különösen kedvelt – latin-amerikanista és a most háttérbe szorult oszkói gazdaságszemlélet között.

Egyelőre azonban a választási győzelem esélye ugyancsak halovány, a kis pártokkal való sikertelen egyezkedés sem javított a helyzeten. Tóbiás József nem véletlenül fakadt ki, hogy a Demokratikus Koalíció és a Liberálisok is „teljesíthetetlen kérésekkel” álltak elő. A kérések elsősorban egyéni és listás helyekre, s csak másodsorban elvi/politikai célkitűzésekre vonatkoztak. A Schmuck-féle Magyar Szociáldemokraták Pártja már szeptember hatodikán lecsatlakozott az összefogásról, az értékalapú együttműködés (értsd: a szépkorúak 15 pontja) hiányát kárhoztatva.

Mind a szocdemek, mind a DK-sok meg voltak ugyanis győződve arról, az összefogás lehetséges úgy, hogy közben maradéktalanul megvalósíthatják pártpolitikai alapvetésüket. (A DK például Gyurcsányhoz ragaszkodott körömszakadtáig, ami érthető is, mivel nélküle nehezen létezhet a gyurcsányizmus.) És közben persze újra és újra elmondják, hogy Orbán Viktor elküldése mindennél fontosabb.

„Ha Orbán marad, az ökopolitikának reszeltek” – indokolták az LMP-ből távozók a pártszakítást és a Millával, Szolidaritással, Bajnaival való szövetségkötést. De ha tényleg annyira fontos Orbán leváltása, hogy megérte miatta szétrobbantani az egyetlen ökopolitikai pártot, akkor kellően erős indok a szövetségkötés elmaradására, hogy nem Bajnai Gordonnak hívják a miniszterelnök-jelöltet? Már ha tényleg az ökopolitika képviselete az elsődleges.

Az Együtt-PM szövetségnek nagyon is számított, mennyit kapnak, miként a jelek szerint Gyurcsány Ferencnek és Fodor Gábornak is. A DK kilenc, a Liberálisok három egyéni választókerületet vitt volna, valamint befutó listás helyekre is igényt tartottak. Mindezt csak az MSZP-től vihették volna, mivel Bajnaiék hamar jelezték: ragaszkodnak a már megszerzett helyekhez ragaszkodnak, egyezkedjen az MSZP-vel, aki akar. 

A DK az öt százalék alatti tartományban mozog, de ők legalább annyit elmondhatnak magukról, hogy 2011 óta nyomják, és rendelkeznek érdemi – Bajnaiéknál mindenképpen érdemibb – szervezeti háttérrel. Nyilvánvaló volt, hogy az MSZP hátán kívánnak felkapaszkodni, arra továbbra sem adnék sok esélyt, hogy önállóan bejussanak a parlamentbe. A DK-sok ettől még mondhatják ezt nagy garral, miként az SZDSZ és az MDF is mondhatott nagyon sok mindent a 2010-es választások előtt. Dávid Ibolya is nagyon magabiztosan két számjegyű eredményre számított, aztán végül a Hírcsárdának lett igaza, aki az MDF-es politikus nyilatkozatát ekként pontosította: „Ha a családom és a barátaink is elmennek szavazni, akkor az mindenképpen több lesz, mint 10 szavazat”.

Önállóan a Liberálisok, a Magyar Szociáldemokraták Pártja és a Modern Magyarország Mozgalom sem juthat sokáig, de egyelőre az összefogást a kezdetektől elutasító LMP is inkább csak reménykedhet 2010-es eredménye megismétlésében. Mellettük szól eddigi parlamenti teljesítményük mellett a kezdetektől következetes összefogás-ellenességük: ha valaki egyik nagy blokkból sem kér, rájuk szavazhat. És nekik elég öt százaléknyi szavazatot összeszedniük, ami mégiscsak feleannyi, mint amennyit az Együtt-PM-nek kell. A tíz százalékos küszöbbel azt kockáztatják Bajnaiék, hogy még a parlamentbe sem kerülnek be, sok-sok kormányváltó szavazatot rántva magukkal.

Akkor lenne ám csak kicselezve Orbán Viktor.