„A latin-amerikai baloldal azt lépte meg, amit a magyar baloldal nem mert, nem tudott és nem akart: a hazai jobboldalra jellemző antiliberális nacionalizmus, a helyi oligarchákkal való szövetkezés nélkül kínált okos, befogadó és gazdaságilag is fenntartható alternatívát a neoliberális globalizációval szemben. Venezuelában Chavez alatt felére csökkent a szegénység, az extrém szegénység 70 százalékkal csökkent, az oktatáshoz és az egészségügyhöz való hozzáférés jelentősen javult, a felsőoktatási hallgatók száma megduplázódott, a 2011-ben indított közösségi lakásprogram pedig eddig 250.000 családot juttatott új otthonhoz.
Argentína van Európához talán a legközelebb társadalmilag és kulturálisan, ezért a politikai élet párhuzamai is itt a legerősebbek. Én például nagyon szívesen látnék egy olyan vezetőt Magyarország élén, mint az argentin Kristina Fernandez, aki nőként ír történelmet a világpolitikában. Elkötelezett emberi jogi harcos, keményen baloldali gazdaság és társadalompolitikát visz, a vagyonosokat (pl. a mezőgazdasági arisztokráciát) bevonta a közteherviselésbe, férje hatalomra-jutása óta 7 százalékkal (!) nő a gazdaság, rohamosan csökken a szegénység, nőnek (!) a szociális kiadások, erősödik és befogadóvá (!) válik az oktatás és erősödnek (!) a szakszervezetek jogai. Az argentin miniszterelnök nem csak a felkarolt leszakadókra, de a középosztály támogatására is számíthat.
A latin-amerikai baloldal áttörése és hosszú sikere a remény arra, hogy lehet más a világ és lehet más a politika: a mélyszegénységben élők helyzetén változtató, gazdaságilag fenntartható, a bűnbakképzés és a jobboldali gyűlölködés sallangjaitól mentes, a globalizációt okosan kritizáló jövőkép a gyakorlatba is átültethető.”