Szíria: cui bono?

„Angliának nincsenek örök barátai, Angliának nincsenek örök ellenségei, Angliának érdekei vannak.” (Lord Palmerston)

Történt, hogy az első világháború vérzivataros harmadik évében, április 3-án egy vonat ékezett Szentpétervárra, a Finlandia pályaudvarra. A vonaton egy alacsony kopasz emberke formájában Oroszország és a fél világ végzete utazott. Hogy hogyan került oda, arról vitatkoznak a történészek, ám ha feltesszük a kérdést: cui bono? akkor az látszik valószínűnek, hogy az egyes kutatók szerint a németek által pénzelt kém, Izrael Lazarevics Gelfand és rajta keresztül a német kémszolgálat állt az események hátterében. Soha még vonatrakomány nem érte meg ennyire a kockázatokat. Oroszország nemsokára egyoldalúan békét kötött Németországgal és otthagyta szövetségeseit. A keleti német csapatok pedig elindulhattak nyugatra hogy aztán ott legéppuskázhassák őket. Nincs annál hatékonyabb hadviselés, mint mikor viszályt sikerül szítani ellenségeid között.

Szíriában új fejezetéhez közeledik az arab tavasz elnevezésű tragikomédia, amit egy időben Facebook-forradalomnak is hívtak. Ahogy a Facebook nem más, mint az emberiség meghatóan őszinte – éppen ezért roppant lehangoló – önarcképe, úgy az arab tavasz az arab országok hasonlóan igaz és úgyszintén roppant nyomasztó önarcképe. A jelenlegi kérdés – a felszínen – úgy hangzik: ki használt szaringázt Szíriában? Kicsit mélyebben pedig úgy szól: beavatkozik-e az USA katonailag?

A tapasztalatokat figyelembe véve valószínűnek tűnik, hogy igen. Amennyiben igen, akkor feltehetően Aszadnak mennie kell és az ellenzék(ek) győz(nek), az ország pedig beláthatatlan időkre az anarchiába szédül. Ahogy ez történt a többi arab országgal is, ahol demokratikus átalakulások kezdődtek nyugati beavatkozással; az anarchiánál ugyanis nincs demokratikusabb dolog. Csak éppen nem túl kényelmes élni vele. Mert hiába tett meg Szaddam vagy Kadhafi titkosrendőrsége mindent, ami tőlük tellett, álmodni sem mertek volna olyan eredményes népirtásokról, amik a demokratizálódás éveiben történtek a különböző arab államokban. A forradalmi országok törzsek, nemzetségek és maffiák csataterévé váltak, ahol igencsak olcsó dologgá vált az emberélet. A fegyverekkel elborított – számos ország szállított ilyen-olyan okokból fegyvereket az arab országokba –, gazdaságilag csődben lévő országokban mindenütt robbanásveszélyes a helyzet. Ezekben az országokban roppant magas a fiatalok aránya, és – egyéb lehetőségek híján – fegyveres forradalmárnak lenni roppant vonzó szakma.

Mi, európaiak el sem tudjuk képzelni, mekkora gond ezekben az országokban a munkanélküliség. Akinek nincs munkája és jövedelme, az nem házasodhat, a házasságon kívüli kapcsolat tilos, úgyhogy az ifjú forradalmárokban igencsak túlteng a tesztoszteron. Forradalmárként viszont vígan lehet rabolni, erőszakoskodni; a kockázat pedig valójában kicsi, hiszen a fegyveres csoportok kerülik egymást, inkább a polgári lakosságot sarcolják és gyilkolják válogatás nélkül. A kedvenc képeim azok, amelyek a „harcot” ábrázolják. Ez kétféleképpen zajlik. Az egyik, amikor hisztérikusan üvöltözve a levegőbe lövöldöznek, ez a gyakoribb; a másik, amikor fedezékbe bújva kidugják a géppisztolyt és vaktában sorozatokat küldenek valamerre – hogy merre, azt nem látják, mert a fejüket nem dugják ki. Még eltalálná valami. Ha véletlenül az óvodáscsoport vagy a nagyi jár arra, hát akkor úgy jártak. Taktikájukat láthatóan arra a bölcs arab közmondásra építik, amely így szól: „Ha nem tudod eltörni ellenséged lábát, csókold meg azt és imádkozz Allahhoz, hogy törje el neki ő”. Miközben a forradalom ifjú hősei így küzdenek, romba döntik azt a keveset is, ami van. Egyébként bizonyára a reguláris csapatok is hasonló taktikával harcolnak, különben nem tudnák tartani magukat a lázadók. Egyértelmű győzelmet vagy vereséget nem várhatunk ezzel a harcmodorral, elhúzódó harcokat annál inkább.

Az iszlám pedig éppen elég szektából áll ahhoz, hogy legyen vallási ideológia is mindehhez. A dolog a délceg hidegháborús időkben kezdődött, és eleinte egészen áttekinthető volt. Voltak az USA szövetségesei, voltak a Szovjetunió szövetségesei és az ún. „el nem kötelezettek” – ők voltak azok, akik mindkét felet pumpolták. Ekkoriban az USA támogatta a különböző habzó szájú vallási fanatikusokat, mert az oroszok elvárták a világforradalmi elkötelezettségű ideológiát. A Szovjetunióval szövetséges országok valamiféle sajátos arab szocializmust hirdettek, amiről ugyan senki nem tudta, mi fán terem, de ez nem is volt érdekes: a lényeg az volt, hogy utálták az USA-t és Izraelt. Akik nem tartottak az oroszokkal, azokat az USA fegyverezte fel, az el nem kötelezetteket pedig az, aki olcsóbban árulta a fegyvereket. Az így odakerült fegyverek azután szétszóródtak és a legkülönbözőbb csoportokhoz kerültek. A Szovjetunió széthullásával az arab szocializmusnak is bealkonyult, de ez nem nagyon zavarta a normális üzletmenetet. A mellékállásban űzött tisztes kábítószer-kereskedelem biztosította a pénzügyi alapokat az utánpótláshoz. Az ideológiai hiátust pedig az iszlám pótolta. A fegyverdömping és a féktelen népszaporulat fékezhetetlen gyúelegyet alkot, elég egy szikra és minden lángra lobban.

Elérkeztünk a cui bono? kérdéséhez. Sok vádló ujj Izraelre mutat. Izraelt a története során a környező arab országok mindannyiszor megtámadták, ahányszor úgy érezték, biztosan kézben tartják a belügyeiket. Bár ezek a támadások az arabok szempontjából ugyan mindannyiszor teljes és megalázó vereséggel értek véget, mégis ezek voltak a legveszélyesebbek és ezek követelték a legtöbb áldozatot. Izrael számára áldás, ha a környező erős arab országok, mint Egyiptom vagy Szíria polgárháborúba süllyednek. Az időpont több szempontból is kedvezőnek látszik. A palagáz és a palaolaj kitermelése hosszú időre kielégíteni látszik a nyugat üzemanyagéhségét, kicsavarva az embargó eddig hatásos fegyverét az arab államok kezéből. Elkészült a fal és a rakétaelhárító rendszer is, amely megvédi Izraelt a kóbor Katyusa-rakétáktól.

A bevándorlás terén a zsidó állam sikeres megkülönböztető politikát folytat, ennek részeként pont most adják át egy barterügylet keretében az illegális afrikai bevándorlóikat Ugandának, ahol aztán esetleg csendben el is pusztulnak. Fő szövetségesük, az USA pedig láthatóan nem tanul semmiből, és bármikor újra beleveti magát egy költséges és megnyerhetetlen háborúba. Persze, ha nem teszi, akkor is számíthatunk egy, a libanonihoz hasonló, akár évtizedekig elhúzódó polgárháborúra.

A legszebb az egészben, hogy Izraelnek a kisujját sem kell megmozdítania. A környező országok hülyesége teljesen önműködő. Mondjuk azon nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a felkelést kezdeményező csoportok első fegyvereiket – visszakövethetetlen kerülőúton – Izraeltől kapták volna, de ez valószínűleg nem nagyon fog kiderülni. Izrael akár évtizedekre biztonságban érezheti magát. Ez nem jelenti azt, hogy néhány ütődött nem fog belőni izraeli területre vagy felrobbantani ezt-azt, de bebizonyosodott, hogy Izrael ezt túl tudja élni.

Számunkra mindez nagyon rossz következményekkel fenyeget. A polgárháború menekültáradatot indít el – ami már el is kezdődött –, belőlünk pedig – Izraellel ellentétben – lassan kiölik az önfenntartás ösztönét. Tanulságos ebben a tekintetben az a szembeállás, ami az európai és észak-amerikai baloldali, liberális zsidóság és Izrael között megfigyelhető. Míg a nyugatiak – most még békés kertjeikből – szidják Izrael politikáját, addig az izraeliek őket ítélik el és nevezik árulónak. Pompás példája ennek Noam Chomsky esete – akit a világ egyik legbefolyásosabb értelmiségijének tekintenek –, akit nem engedtek beutazni Izraelbe. Zsidóval ritkán fordul ez elő. Az arab forradalmárok pedig, miután az anarchiába süllyedő országaikban elpusztítottak mindent, ami egyáltalán használható és élhető volt, esetleg hozzánk fognak bekopogtatni. Hogy utánunk hová mennek majd, azt nem tudom.