A politikai elit felelőssége

„A nemzetek egymás közti vetélkedésében azon közösségek jutnak versenyelőnyhöz, amelyek politikai elitje elkötelezett a közösségi célok érvényesítésének kérdésében, és képes is rá. Amelynek elitje akár politikai kockázatot is vállal szükség esetén a köz érdekében, a népszerűtlen intézkedésektől sem riad vissza, s cselekvéseit elsősorban nem a négyévenkénti választás motiválja, hanem a nemzetszolgálat.

Az RMDSZ-vezetés előtt két út állt 1996-ban. Az egyik a könnyű népszerűség- és pozíciószerzés útja, a Neptun-logikájú kormányzati szerepvállalás. A másik a nehezebb, de távlatosabb: az autonómia útján való megmaradás. Miként Eva Maria Barki, Csapó József és Borbély Imre mellett a borzonti EMI-táborban Bodó Barna is kifejtette: kormányon belül képtelenség autonómiát kivívni, hiszen épp a kormány által is képviselt és gyakorolt államhatalomból kíván közösségünk részesedni.

Az autonómia útját járni, megszervezni a közösséget, az erdélyi magyar társadalmat, elérni a mindennapi életben a többségtől való minél kisebb függési fokot, s emellett minden politikai energiát az erdélyi kérdés nemzetköziesítésére fordítani: nehezebb lett volna és népszerűtlenebb is. De lett volna távlati esélyünk a fogyatkozásunk megfékezésére. Az autonómiapolitika mellett álltak a történelmi egyházak, a civil társadalom, a sajtó egésze és az akkor még egységes politikum.

Ehelyett az elit engedett politikai szirénhangoknak, s a jó esetben az erdélyi magyar társadalom morális állóképességének megőrzését, az értékiránytűk nemzedékek közötti átörökítését, a többségi elnemzetlenítő, tudatmosó törekvések ellensúlyozását szolgáló tájékoztatáspolitikát átépítette a legfontosabb közösségi célokat feladó, önsorsrontó politikájának legitimálására.”