Soha nem piszkítanék oda, ahol enni adtak

„Sosem tudtam megérteni azokat, akik poncskondiázták a munkahelyüket, ahogy elhagyták azt. Van egy híres magyar tévés, ő például nem egyszer belerúgott a TV2-be, pedig egykor jó szerződéssel, jó fizetésért dolgozott itt. (…)

Szeretem a Naplót. Szenvedélyesen szeretem. Csapatra és családra leltem ebben a műsorban, mely szerintem Magyarország legjobb riportmagazinja, a benne dolgozó riporterek vasárnaponként a nézők igazi társai lettek. (…)

Vannak vitáink. Olykor komolyak is. Ugyanakkor ezeket mindig megoldjuk zárt ajtók mögött. Figyelek, figyelünk arra, hogy semmi negatív ne mehessen ki a szobából. Semmi olyan, ami ránk tartozik, másra nem.

Ezért is sajnálom a nagynevű kollégát, aki ma már inkább a politika felé kacsingat. Ha nagyon megbántanának vagy el kellene hagynom ezt a műsort és csatornát, történjék bármi is, én vennék egy-egy üveg bort a feletteseimnek, virágcsokrot az itt dolgozó hölgyeknek, egy rövid közleményben megköszönném az elmúlt több, mint másfél évtizedet, és így búcsúznék. Nem pedig köpködve arra a helyre, ahonnan a fizetésemet kapom, amely annyi lehetőséget adott nekem.

Mondom ezt úgy, hogy alig tévézem, mondom ezt úgy, hogy minden rendben és senki nem bánt, mondom ezt úgy, hogy voltak, vannak és nyilván lesznek is vitáim. Főleg szakmai viták. SOHA NEM PISZKÍTANÉK ODA, AHOL EGYKOR ENNI ADTAK! És tudok hálás lenni. És az is vagyok!”