Taps szerint élni

„A sok bibliai fogalom közül a képmutatás az egyik, ami megérne egy teljes doktori disszertációt, de most ez nem az, úgyhogy be kell érnetek kevesebbel. A képlet nem olyan egyszerű, mint azt elsőre gondolnád. A képmutatásban te is benne vagy, mint az, aki elvárja a másiktól azt, amit a másik nem tud hitelesen képviselni. Mert a képmutatás interakció. Senki nem képmutató jószántából. A képmutatáshoz legalább két ember kell: egy, aki szerepet játszik, és egy, aki tapsol annak, amit a másik játszik. Ez egy viszonyrendszer, egy értelmezési keret, egy életszemlélet. Egy olyan egyébként nagyon opportunista mentalitás, amiben mind a két fél azt kapja, amit szeretne: egy adok-kapok viszony. Én, aki a közönséget alkotom, tapsolok annak, amit a színpadon látok, tetszik, mert életszerűtlen, ezért nem kell megismételnem, a színpadon játszó pedig megkapja azt, amiből él: a tapsot és a siker-élményt. A képmutatás nem jó móka, még, ha sokan úgy is gondolják, hogy de. Képmutatónak lenni megalázó, és kényszeres viselkedés. Kényszeresen azt akarom mutatni, amiről úgy látom, elfogadható, mert akkor arra számítok, hogy megkapom azt, amire szükségem van ahhoz, hogy jól érezzem magam: az elfogadás, a taps, a siker-élmény. A képmutatásnak mélyre nyúló gyökerei vannak. Aki a képmutatók színjátékának tapsol, szintén szánalomra méltó, mert amikor én az erkölcsi piedesztált másoktól várom el, ahelyett, hogy magam próbálkoznék (és megízlelném a bukások keserű ízét), másokkal játszatom el a szerepet. Nem kell nekem »hitelesnek« lenni, van nekem fizetett (!) hiteles lelki, vagy bármilyen vezetőm, nekem elég, ha ő hiteles, én meg lehetek utolsó aljas szemétláda is, de a lényeg, hogy ő, akit azért fizetek (akár csak a tapsommal is!), mert helyettem szerepet játszik, ő nem teheti meg ugyanazt, amit én. Ez egy viszonyulás. A képmutatás lényege a szerep és a taps. A képmutatás viszonyrendszer, amiben az is benne van, aki szerepet játszik, és az is, aki ennek a színjátéknak tapsol.”