A nemzetet kisajátítani nem kell félnetek... 3.

„Másrészt szemellenzős értetlenség kell ahhoz, hogy valaki ne tudjon különbséget tenni a között, hogy valaki csaknem egy évszázaddal a határok újrahúzása után a trianoni döntés megsemmisítését követeli, és a között, hogy ezt a döntést igazságtalannak tartja. Sokan esnek abba a hibába, hogy az ország megcsonkításához vezető okok föltárását, megértését és a döntés tudomásul vételét, azaz Trianon racionális földolgozását elégségesnek tartják, és nemigen törődnek azzal, hogy a trianoni szerződésnek máig tartó érzelmi hatásai is vannak. Hiszen nem történt olyan régen, hogy már lesüllyedt volna a kulturális emlékezetbe: jócskán élnek olyanok, akiknek a szülei, nagyszülei a családi történetmondások révén nagyon is eleven érzelmi emlékként örökítették tovább a sokkot, amelyet ők maguk megéltek. Igaz, nem csoda az sem, hogy Trianon nagyjából közömbös azoknak, akik nem kaptak otthon ilyen személyes történeteket, akiknek nem voltak a határokon túl rekedt rokonaik, elvégre nemzedékek nőttek föl úgy, hogy az iskolában »elcsatolt területek«-ről tanultak, soha nem hangsúlyozva ezek valódi méretét és jelentőségét, az ott lévő kulturális, természeti és gazdasági értékeket, s legfőképpen azt, hogy nem »szimplán« területeket csatoltak el, hanem több millió magyar ébredt egyik napról a másikra idegen országban. Akinek volt »elcsatolt rokonsága«, az persze nem csodálkozott, ha Losoncon/Szabadkán/Marosvásárhelyen magyar beszédet hallott az utcán, de nem mindenkinek volt: a torz és hazug történelemoktatás volt az oka annak a bántó tudatlanságnak is, amivel a határon túl élő magyarokat divat volt megdicsérni, hogy román, szerb, szlovák, orosz (sic) létükre milyen szépen beszélnek magyarul.

A rendszerváltás utáni baloldali politizálás ugyan már elszakadt a »testvéri szocialista országok« érzékenységére hivatkozó struccpolitizálástól, viszont – néhány politikus egyéni tevékenységétől eltekintve – a politikájában továbbra is alig került elő a »nemzet« problematikája. Se saját nemzetkoncepciót nem dolgozott ki a magyar baloldal, se modern viselkedési mintákat, gondolati keretet ahhoz, hogy milyen módon viszonyuljon a »nemzet« fogalomköréhez. Ebben nem pusztán a kommunizmus-szocializmus volt a hibás: a Fejtő Ferenc által szerkesztett, 1937-ben megjelent Mi a magyar most? című kötettel kapcsolatban nyilatkozta a kötetet létrehozó, elsősorban szociáldemokrata (és részben liberális) beállítottságú Szép Szó egyik ideológusa, Igotus Pál, hogy »Magyarország az az ország, ahol mértéktelenül szeretik tisztelni és ugyanakkor elhanyagolni a tradíciót. A komoly magyar értelmiséget sajnos kevéssé érdekli saját múltja. Ezt a hézagot kihasználta a reakció, úgyhogy rendszeresen megtévesztés, mondhatnám történelemhamisítás történt«. Ezt a fajta, már a háború előtt is létező érdektelenséget aztán megfejelte a Kádár-éra kisember-politizálása által fölerősített, a megelőző korszakból megörökölt, egykor dzsentribeütésű, később átprolizált operett- és lacikonyha-magyarság: maradt a magyar nóta és a Csárdáskirálynő, a hurkakolbász és a rántott csirkecomb a vonaton. Érdekes módon maradt a pökhendi nemzetieskedés is: mint Lőrincz László fölhívta rá a figyelmet, népek barátsága ide vagy oda, a szovjet mintára kialakított magyarságtudat idegenellenes, »kurucos« volt.”