Szolidaritás és álszentség

„Tegyünk valamit tisztába: azt hiszem, sem itt, sem máshol nem írtuk, hogy aki szegény, vagy kisiklott az élete, fogyatékosan született, azt ne lehetne támogatni. Annyiszor, de annyiszor leírtuk, hogy a libertáriusok igenis támogatják az adakozást. Hozzunk létre alapítványokat, melyek meghatározott célra gyűjtenek a rászorultaknak, és aki úgy érzi, szeretne szolidáris lenni az adott alapítvány pártfogoltjaival, szeretné mondjuk az éhező gyerekeket, a devizaadósokat támogatni, az adja oda ezeknek az alapoknak a saját pénzének egy részét, és a befizetéseket – akárcsak most az állam – majd ők szétosztják a célcsoportban. (...)

Ha mindenki adakozik, akkor ugye nincs gond, lesz elég pénz a szegényeknek, több is, mintha útközben a politikusok ellopnák a felét. A nagy félelem tárgya az, hogy nem lesz elég ember, aki ad, mert a többség önző. Ezért jön egy – ebből következően – kisebbség, akik szerint az altruizmus márpedig igenis kötelező, mert mégiscsak emberek volnánk, és előírják a többség számára, hogy tessék adakozni, mert az úgy fair. Tehát az adakozáspártiak vagy eleve túlnyomó többségben vannak, társadalombeli arányukat megfelelően reprezentálja a komment-közösségekben a szegények jólétéért aggódók száma, és akkor nincs egyáltalán probléma, vagy valójában ez a nagy, tömeges, altruista szolidaritás a többségnek egyáltalán nem fontos, részükről egyszerű álszentség. Bármelyik eset is álljon fenn, egyik sem indokolja a jelenlegi rendszer fenntartását.”