Külvárosi srác volt, aki nagyon szerény körülmények között nevelkedett. Iskoláit csak munka után, este, szakiskolában folytathatta. Külföldre, a Szovjetunióba, Rosztovba ment felsőfokú tanulmányokat végezni. Itt is diplomázott 1954-ben. Egy évvel korábban lépett be a Magyar Dolgozók Pártjába. Innen már egyenes útja volt a pártállamban. Külügyes lett, diplomata, majd a külpolitika irányítói közé került a pártközpontba. Először a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején figyeltem fel rá. A tévében beszélt valamiről. Hogy miről, arra már nem emlékszem, csak arra, hogy más nyelvet használt, mint a többi funkcionárius.
Az ő személyén keresztül tudatosult bennem, hogy Magyarországon egy olyan új, technokrata generáció jelent meg a második-harmadik vonalban, amely már tanult, tájékozott, a nyugati világ felé is nyitott, és nem csak a párt bikfanyelven megírt szövegeit képes ismételgetni. Ez a generáció, melynek legtehetségesebb, legtapasztaltabb képviselője Horn Gyula volt, elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy hazánk a közép-kelet európai rendszerváltoztatás motorja, gyorsítója és egyik legsikeresebb országa lehetett.
Külügyes volt és az is maradt. Ennek döntő szerepe volt abban, hogy a nyolcvanas évek gyorsan változó nemzetközi körülményei között jól mérte fel régiónk és hazánk megváltozott lehetőségeit. Bár ő maga nem igen dicsekedett vele, valójában igencsak sokat tanult Kádár Jánostól. Megértette, magáévá tette és élete végéig annak a kádári doktrínának a híve maradt, ami hazánk relatív erőtlenségéből és fontosságának hiányából erényt kovácsolva igyekezett a hetvenes évektől kezdve nemzeti érdekeink minél határozottabb érdekérvényesítését kiharcolni. A bipoláris játéktérben ez azt jelentette: arra hivatkozva, sőt talán azzal ijesztgetve, hogy a magyarok – mint azt 1956 is bizonyította – rebellisek, különleges elbánást alkudjon ki hazánk számára a szovjeteknél. Egyrészt a lehető legtöbb alkalommal gazdasági előnyöket csikarjon ki tőlük az elrabolt szuverenitásunkért cserébe; másrészt Magyarországot egyfajta kísérleti terepnek ajánlja fel a számukra, ahol különböző „új gazdasági mechanizmusokat”, IMF, Világbank- csatlakozásokat lehet kipróbálni, hogy siker esetén az egész tábor és esetleg maga a Szovjetunió is profitálhasson belőle. Kudarc esetén pedig a magyar pártvezetést lehessen okolni, miközben olyan nagy politikai kockázattal nem kellett számolni; hiszen ha valahol, nálunk akkoriban igencsak stabilnak tűnt a rendszer. Ez a „pilot projekt” szerep, amit a szocializmus utolsó két évtizedben Magyarország játszott, igencsak termékenyítően hatott például Teng Hsziao-pingre, aki maga is a kádári receptet tanulmányozva, illetve alkalmazva vezette át Kínát a reformkorszakba.