Túl jón és rosszon? Válasz Techet Péternek

Techet Péter - válaszcikkemre írt válaszcikkében - azzal vádol, hogy nem tolerálom a véleményét, hiszen nyilván magam is tőről metszett „emberijogista” volnék, aki kizárólag a saját, és a hozzá hasonlók nézeteit hajlandó elviselni. Szó sincs róla. A liberalizmust lépten-nyomon kirekesztéssel és intoleranciával vádlóknak tudomásul kéne végre venniük azt a kellemetlen tényt, hogy a tolerancia nem egyenlő az egyetértéssel vagy a helyesléssel. Természetesen nagyon is „tolerálom” Techet nézeteit, annak ellenére, hogy mélységesen nem értek velük egyet. Mi más mutatná ezt jobban, mint az, hogy nem betiltásukat követelem, vagy egyszerűen lehurrogom, hanem érdemi vitába szállok velük? Az előző írásomban is igyekeztem már utalni arra, hogy a közéleti vitakultúra színvonalának hanyatlása az egyik legaggasztóbb folyamat hazánkban, nem pedig a külső és belső „emberijogisták” ármánykodása.
Az érdemi vita persze nem egyszerű műfaj, hiszen érvek szerepelnek benne, és oda kell figyelni a másik mondandójára. Ha Techet ezt megtette volna, akkor bizonyára nem állítaná azt, hogy én az „emberijogizmust” vettem védelmembe, és így megspórolhatná magának a politikai korrektség rémtörténeteinek újbóli felmondását is.

Írásom lényege ugyanis épp az volt, hogy a Techet által vizionált „emberijogizmus”, mint olyan, nem létezik - legfeljebb az ő képzeletében. Van olyan, hogy emberi jogi gondolkodás, melynek különböző felfogásai, hagyományai vannak. Ezen túl létezik 68-as nemzedék, meg zöldek, meg feminizmus, meg alkotmánybírók, meg állatjogi aktivisták, meg liberális értelmiségiek - de mindezek távolról sem alkotnak egyetlen, felcímkézhető csoportosulást. A világ komplexitása iránti minimális érzékenységgel az is belátható, hogy még az eme ördögi nagykoalícióba bevont egyes csoportokon belül is hatalmas ellentétek feszülnek.

A fő problémám azonban még mindig az, hogy a szerző - szépen belesimulva a magyar közbeszédben aggasztóan erősödő trendbe - simán összemossa a képmutató moralizálást, az ideológiai kettősmércét és a politikai korrektség irritáló túlkapásait az emberi jogi felfogás egészével. Sőt, rendre szükségszerű összefüggést állapít meg köztük: „Az emberi jogok sokszínűsége annyit jelent, hogy mindent szabad, ami az emberi jogok szerint jó. Ami nem jó, azt nem szabad”.  Ígérem, utoljára ismétlem el: az emberi jogi liberalizmus lényege eredendően a világnézeti semlegesség (no nem a polgároké, hanem az államé). Tehát senki számára nem írja elő a követendő erényt vagy hitet, pusztán annyit követel meg, hogy tartsa tiszteletben mások alapvető szabadságát is. Ezen elv méltányolásához nem szükséges semmiféle természettudományos bizonyítás - melyet Techet kér számon rajta -, hiszen a morál és a jog világában nem az atomfizika vagy a biológia mondja ki a végső szót - bármennyivel is egyszerűbb megoldás lenne.

Az persze állandó vita tárgya, hogy hol is húzódnak a mindenkit megillető szabadságjogok optimális határai. Tökéletes példát nyújtanak erre a gyűlöletbeszéd vagy az önkényuralmi jelképek büntethetősége körül rendre kiújuló viták, vagy akár a pozitív diszkrimináció és a melegházasság még bonyolultabb esetei. Az ilyen kérdésekben való állásfoglalásainkban mindig szerepet játszanak morális meggyőződéseink, ami azonban korántsem egyenlő a moralizálással. Az „egyenlő emberi méltóság” erkölcsi tételéből például következhet a korlátlan szólásszabadság és bármely fenyegetett kisebbség védelme mellett való kiállás is. Techet azonban az „emberi méltóság” és az „emberi jogok” bármiféle felfogását igyekszik zsarnoki moralizálásnak beállítani, azzal, hogy rendre azonosítja azt hiteltelen, túlzó és többnyire képmutató megnyilvánulásaival. Például azoknak a megmondó-embereknek a kirohanásaival, akik a katolikus egyházat a pedofíliával azonosítják. Egy leegyszerűsítő sztereotípiát azonban nem lehet egy másik leegyszerűsítő sztereotípiával felszámolni.

Techet szerint tehát a közéleti párbeszédben nem elegendő a kölcsönös tisztelet (vagy nem is szükséges?), hanem valamiféle előrehaladott értékrelativizmusra van szükség: „Intellektuális diskurzus csak 'jón és rosszon túl' folytatható. Az emberi jogok azonban különbséget tesznek jó és rossz között: az egyiket engedik, a másikat tiltják”. Ezek itt már, ha nem is nietzschei, de géfodorgábori magasságok, amelyekbe nem igazán merészkednék. Csak arra az egyre lennék kíváncsi, hogy ha a morális megfontolások semmiféle szerepet nem játszhatnak, akkor mi alapján is folyik a fenemód intellektuális társadalmi párbeszéd? Az erő vagy inkább a vakszerencse fogja eldönteni, hogy kit milyen jogok illetnek meg? A válasz körvonalazódni látszik: „Ha valakinek a demokrácia a többség uralma, az ugyanolyan legitim vélemény, mintha valakinek a demokrácia a kisebbség védelmét jelenti". Ebben például nem értünk egyet: a tapasztalat azt mutatja, hogy a demokrácia működő és igazságos felfogása  az, mikor a két szempont egyszerre érvényesül, és az aktuálisan kisebbségbe szorultak jogait nem tépázhatja meg egy mindent elsöprő többségi előítélet vagy hisztéria (ez természetesen nem jelenti azt, hogy a tisztán többségi felfogás, vagy akár a királyság vagy bármi egyéb mellett ne szabadna érvelni). Mindez nem a „jogállam” vagy „demokrácia” fogalmi meghatározásának önkényes kisajátítása, hanem a történelmi tapasztalatokból lepárolt elemi igazságosság eredménye.

A szerző egyébként maga is elismeri, hogy a mai Magyarországon kevéssé aktuális problémákat feszeget, a „túlcizellált finomkodást” sokkal inkább a német nyelvű és skandináv országokban tartja fenyegetőnek.  Ezzel ellentétben üdvözli a sokkal szabadabb dél- és délkelet-európai államokat, ahol nem uralkodik az északiakra jellemző politikai korrektségi őrület. Egyetértek azzal, hogy a túlzott érzékenység és a PC-szellemiség túlburjánzása sokszor épp a fontos társadalmi problémák kimondását és megbeszélését lehetetleníti el. Azonban - mint a nehéz kérdéseknek általában - ennek az érmének is két oldala van. Hiszen ez a sokszor túlkapásokba belefutó „korrekt” szellemiség eredményezi többek között azt is, hogy ezekben a „túlcizellált” országokban például nem maradhatna évtizedekig vezető politikus egy olyan nyíltan hímsoviniszta figura, mint Silvio Berlusconi.