Az emberi jogi diktatúra áldozataiért

Nem a felkent „strasbourg-i inkvizíció” vagy az agresszív állatjogi aktivisták hordája fenyegeti igazán a hazai politikai diskurzust, hanem a közbeszéd színvonalának tartós zuhanása, melynek elszomorító mértékét kiválóan jelzik az emberi jogi diktatúrát vizionáló legutóbbi publicisztikák is.

Trendek jönnek és mennek - és ez bizony nemcsak az öltözködésben és az okostelefonok világában van így, hanem a politikai közbeszédben is. Az utóbbi héten például az „ifjú konzervatív” blogoszférában az emberi jogok kíméletlen diktatúrájától való rettegés jött divatba, ami lehet, hogy puszta szezonális jelenség, de talán mégis érdemes vesztegetni rá egy-két szót.  A konzervatív politikai gondolkodás hagyományában persze - Burke-től Scrutonig -  komoly múltja van az univerzális emberi jogok iránti gyanakvásnak - és ez így is van rendjén. Magukban az említett kirohanásokban sem a kritika ténye, hanem a színvonala zavaró. Az arrogáns ítélkezés és az instant kinyilatkoztatás soha sem túl elegáns, ám olyankor határozottan kínossá válik, mikor arcpirító leegyszerűsítések és csúsztatások szolgáltatják intellektuális tartószerkezetét, ahogy ez a Konzervatórium és a Mandiner témába vágó cikkeiben történt.

Előbbi például dramatizált formában adja elő, hogy milyenek is „az emberi jogok vallásának” árnyékában leélt egyszeri családapa félelmes mindennapjai: „Döbbenetes ítéletek egy ésszerűtlen, szent szöveg nevében. Fekete ruhás, felkent emberek diktatúrája, akik értelmezési privilégiumokat őriznek. Börtön, háború, jajveszékelés. Betarthatatlan erkölcsi szabályok. Természettudományosan megmagyarázhatatlan tanítások, logikai bakugrások, hitviták. Egy vallásról beszélget apa és fia” - szól a dörgedelmes felvezetés, majd a filozófiai magasságokat ostromló dialógus során részleteiben is kirajzolódik „az emberi jogok rotweilereinek” hosszú bűnlajstroma. Orwelli világban járunk tehát, ahol egy maroknyi önjelölt, arctalan erkölcscsősz építgeti országhatárokon átívelő teljhatalmát egy hírhedetten obskúrus és kirekesztő dogmagyűjtemény (a.k.a. „Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata”) alapján.
Az irodalmi hév által elragadott N'Jala ezredest láthatóan sosem környékezte meg az a kósza gondolat, hogy az emlegetett dogmagyűjtemény gerincét képezik olyan apró-cseprő jogaink, mint a vallás, a gondolat és a véleménynyilvánítás szabadsága, melyeknek mégoly szigorú „kikényszerítése” is csak valami egészen sajátos tudatállapotban nevezhető diktatúrának. Könnyen belátható, hogy épp ezen szabadságjogoknak az egyes alkotmányokba és a nemzetközi egyezményekbe foglalt garanciái biztosíthatják a legjobban, hogy kritizálhassuk, sőt, akár a szerző arrogáns stílusában is szidalmazhassuk nemzeti vagy internacionális politikai intézményeinket. 

Kritizálható vonás ugyanis akad bőven. Nincs mit tenni, ilyen a politikai intézmények természete (a bajok épp akkor kezdődnek ugyebár, amikor ezek az intézmények kezdik láthatóan rosszul viselni a kritikát). Az is igaz, hogy a nemzetközi szerveztek, méretükből, komplexitásukból és viszonylag rövid fennállásukból fakadóan új típusú nehézségeket is felvetnek a politikai elmélet számára, mind a hatékonyság, mind a legitimáció terén. Az efféle szervezetek „demokratikus deficit"-jének a kérdése  például létező és vitára érdemes probléma, akárcsak hatáskörük összehangolása a nemzetállamok szuverenitásával (bár ezek az aggályok is elsősorban az Európai Unió szerveit szokták érinteni, nem pedig az N'Jala által kipécézett Strasbourgi Bíróságot, mely eleve nem képviseleti testület). Hogy azonban semmiféle inkvizíció nem próbálja elhallgattatni a kritikusokat, azt ékesen bizonyítja ezen kérdéskörök könyvtárnyi irodalma. Ehhez hasonlóan, évtizedek óta terebélyes akadémiai és publicisztikai vita folyik az emberi jogok „egyetemességének" értelmezési nehézségeiről, és különösen világméretű alkalmazásuk buktatóiról . Ha az említett dialógus irritálóan paternalista apukája akárcsak felületesen is körbenézett volna a témában - vagy lenne némi fogalma a bíróság működéséről -, akkor bizonyára nem riogatná a fiát olyan badarságokkal, hogy „a maradi bíró bácsik börtönbe küldenek”, ha kétségbe mered vonni az emberi jogok egyes tanításait. A Strasbourgi Bíróság legfontosabb funkciója nem más, mint az Emberi Jogok Európai Egyezményét elfogadó országok állampolgárainak alapvető a jogait védelme az egyes nemzetállamok visszaéléseivel és mulasztásaival szemben; nem pedig valamiféle gondolatrendőrség üzemeltetése az emberi jogok vallásának érdekében. Az  egyezményben foglalt fundamentális jogok jelentős része az Európa Tanács tagállamainak nemzeti alkotmányaiban is szerepelnek, így Magyarország friss, ropogós Alaptörvényében is.

A Konzervatórium lánglelkű publicistája azonban láthatóan nincs egyedül megalapozatlan félelmeivel: Techet Péter hasonló vehemenciával rohant ki a minap a csendes, erényes életet feldúló „emberijogizmus" zsarnoki hajlamai ellen a Mandineren. A jogbölcseletben jártas szerző Carl Schmittel vállvetve aggódik a politikai szféra önállóságáért, melyet mind a gazdasági racionalitástól, mind az - olykor még a demokráciák többségi elvét is felülíró - emberi jogi felfogás ostromaitól meg szeretne óvni. A cikk nagy ívű következtetéseinek megágyazó alapvető csúsztatás abban áll, hogy Techet közös platformra helyez mindent, ami éppen eszébe jut: így kerül egy nagy masszaszerű kupacba alkotmánybíró, feminista, liberális értelmiségi, jakobinusok, greenpeace-nemzedék, szélsőséges állatjogi aktivista, vagy épp a megtépázott erkölcsi tőkéjét moralizálással menteni próbáló francia baloldal. Ők alkotják azt az autoriter érték-kommandót, melynek küldetése, hogy napi nyolc órában pofázzon bele az emberek életvitelébe - akár az erőszaktól sem visszariadva.

Az már önmagában komoly arroganciára vall, hogy a szerző az állatvédelemből egy lépésben levezethetőnek tartja a terrorizmus legitimációját: "Nem helyes azonban húst sem enni, mert hiába az ótestamentumi felszólítás, miszerint a Föld állatai és növényei az ember uralmába tartoznak, kiderült, hogy mára már az állatoknak is vannak emberi, azaz elnézést, állati jogaik. Olyannyira, hogy embert is lehet ölni, ha valaki nem tisztelné az új morál ezen egyik parancsát. Pim Fortuyn holland, ultraliberális-szélsőjobboldali politikust egy állatvédő lőtte le egykoron”. Az állatvédelemnek a hírhedt Volkert van der Graaffal való azonosítása pontosan ugyanaz a tempó, mint amikor a kereszténységet a boszorkányégetésekkel, vagy az iszlámot a terrorizmussal tökéletesen leírhatónak tartják. Az pedig már egészen hajmeresztő, hogy Techet a szövegben gyakorlatilag egyenlőségjelet tesz az ilyen esetek és az emberi jogok érvényesítése mellett való értelmiségi érvelés mellett. A cikk kissé merészebb továbbgondolása után már egyetlen olvasót sem érhet felkészületlenül, ha holnaptól liberális akadémikusok és/vagy taláros alkotmánybírák fegyverrel a kezükben portyáznak az utakon, nekik nem tetsző politikusokra vadászva.

Azonban van még ennél sötétebb jövőkép is a tarsolyban, hiszen nem pusztán effajta zajos önbíráskodókként keseríthetik meg az életünket a zsarnoki „újmoralisták”. Ha netán túl nagy hatalomhoz jutnak, akkor nekünk tényleg reszeltek, hiszen akár totalitárius diktatúra is épülhet az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának alapjain. „A moralizmus szorosan összefügg a forradalmi gondolattal: a rossz és csúnya világ helyett egy jó és szép világot kell teremteni. Ez persze sohasem fog sikerülni. Ami sikerülhet, az a jó és szép világ megteremtésének kísérlete (kommunizmus, fasizmus), amely eddig mindig katasztrófákhoz vezetett”.

Mert hát az érték, mint olyan, autoriter, az emberi jogok pedig ugyebár érték-központúak. Techet így csak a szabadságot és sokszínűséget szeretné megóvni az ilyenfajta „értékzsarnokságtól”, nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy eme „zsarnokság” központjában épp a szabadság és sokszínűség értékei állnak. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát uraló „egyenlő emberi méltóság” elve ugyanis nem ír elő pozitívan senki számára semmilyen életvezetést, csak embertársaink alapvető jogainak tiszteletben tartását követeli meg. Természetesen voltak és vannak az emberi jogi retorikának visszatetsző és elrettentő példái a történelemben (ennek belátásához elég a terrorba fulladó francia forradalomra gondolni). Az effajta képmutató demagógiát azonban meg kéne tudni különböztetni a demokratikus jogállamiság igényével összefonódó emberi jogi gondolkodástól. Techetnek azonban úgy tűnik, nem erőssége a differenciált látásmód, ahogy azt a különböző, sokszor egymással is harcban álló irányzatok, világnézetek, mozgalmak és mentalitások kritikátlan összemosásával tanúsítja.

Ezek a cikkek egyfelől annak baljós látleletei, hogy önmagukat konzervatívnak tartó fiatal szerzők mennyire nem érzik igényét, hogy megértsék a saját politikai rendszerünknek is keretet adó emberi jogi felfogás jelentőségét.  Márpedig épp ez a fajta szellemi tisztesség és apró különbségekre is fogékony kritikai érzék hiányzik leginkább a hazai közéletből. Ideje lenne végre belátni, hogy a magyar politikai diskurzust nem a felkent strasbourgi inkvizíció vagy az agresszív állatjogi aktivisták hordái fenyegetik igazán, hanem a közbeszéd színvonalának tartós zuhanása. Ezt az aggasztó tendenciát gyönyörűen példázzák a fenti publicisztikák is.