A jó állam mítosza

„A nemzet egy vallási közösség, akárcsak a többi buta, istenhívő szekta. A különbség mindösszesen annyi, hogy a »klasszikus« vallásokkal szemben nem valami földöntúli, misztikus hatalomban hisznek, hanem a nemzetközösség erejét hirdetik. A nemzettudat, akárcsak a többi hit, általában neveléssel terjed, a gyerekek különösen könnyen elkapják; kellő elszántsággal, szkeptikus gondolkodással azonban pontosan ugyanúgy meg lehet tőle szabadulni, mint a mindenféle égi hatalmasságokba vetett hittől. A nemzeteknek is megvannak a maguk szimbólumai, versei, dalai, könyvei, öltözetei, háborúi és egyéb szükséges kellékei, mint az istenhiteknek. Még egyháza is van: államnak hívják.

Az állam, mint arra korábban rámutattam, érthetően minden befolyástól független akar maradni. Hogy ehhez támogatást is szerezzen, gátlástalanul használja fel a nemzetideológiát, szembeállítva saját híveinek vallását a többiekével, azok gonoszságát, inferioritását, de legalábbis egyedietlenségét hirdetve. Épp ezért – szól az érvelés – az állam minél nagyobb hatalmának biztosítása nemzeti érdek, különben veszélyben a nemzeti szuverenitás. A nagy nemzetieskedés hevében persze sokan elfeledkeznek arról, hogy pont az államhatalom felduzzasztása az, ami a legnagyobb fenyegetést jelenti az önállóságra. Sokkal konkrétabb veszély az, hogy az állam nap mint nap beleszól az élet minden területébe, mint hogy egy távoli népcsoport a nemzet elnyomására és annihilációjára törekedne.

Különösen egyszerű ezzel a szöveggel megnyerni azokat, akik számára a nemzet egyébként is csak egy ideológiai kapaszkodó, mellyel elfedhetik saját, magánéletbeli értéktelenségüket. A pöffeszkedő kisembernek szüksége van nemzetre és államra. A nemzetre azért, mert általa ő is értékessé, valami nagynak a részévé válhat, az államra pedig azért, mert az majd az erőszakmonopóliumát kihasználva biztosítja számára a megélhetést és a biztonságot. Cserébe nem kér mást, csak feltétlen engedelmességet, amit a kisember inkább boldogan megad, mint hogy beismerje kudarcát.”