Felvilágosította a Fidesz Magyar Pétert: elbújhat a tiszás szégyenében
„Aki azt gondolja, hogy minden nőt megkaphat, az egy nőt sem kap meg igazán” – jegyezte meg a Fidesz-frakció.
Lehet úgy udvariasnak, hagyományosan férfiasnak és nőiesnek lenni, hogy közben a nő is szeretne karriert, a férfi pedig nem gondolja, hogy a nőnek csak a konyhában a helye.
Nálunk a fentieken túl értékesnek számítanak az olyan, az egyenlőségnek még a látszatára sem adó triviális aktusok, mint a nőt ajtóban maga elé engedő vagy járműből kisegítő férfi, és leírónak tűnik az olyan kifejezés, mint »a gyengébbik nem«” – olvasom a Fent és Lent blogon Komoroczki Tünde cikkében, miután az első bekezdésekben egy csomó támogatandó (bár egyáltalán nem most felmerülő) ötletet találok. És azon kezdek elmélkedni, hogy az udvariasság vezet-e „asszonyveréshez”, vagy az udvariatlanság.
Milyen baloldali, leegyszerűsítő sztereotípiák vezetnek oda, hogy egyesek puszta jó szándékból, felszabadítási vágyból szellemileg kiherélnék a férfiakat, és létrehoznának egy dögunalmas, uniformizált világot? Biztos összekapcsolható a nőkkel szembeni udvariasság azzal a nézettel, hogy a nőnek a konyhában a helye?
A nők egyenlő keresetének meg nem valósulása, a családon belüli erőszak jelenléte, a nők foglalkoztatottsági adatai felett jogosan kesereg a szerző cikkében, és újra megfogalmaz számos, támogatandó célt: családbarátabb munkahelyeket, otthon többet segítő férfiakat, akik elmennek az óvodába a gyerekért, és nem huppannak le munka után a tévé avagy az internet elé. Esetleg támogatják is feleségük karrierjét.
Mosolygok magamban, mert tulajdonképpen Komoroczki Tünde csupa olyan eszményt vázol fel (nyilvánvalóan azt gondolva, ezek valamiféle „baloldali eszmények”), amelyek végső soron előbb voltak mondjuk keresztény vagy konzervatív eszmények, mint baloldaliak. Se szeri, se száma az olyan keresztény dokumentumoknak és megszólalásoknak, amelyek családbarát munkahelyet, családbarát apákat állítanak mérceként, és a Tünde által felvázolt kívánalmak szerint nevelik tagjaikat a különféle keresztény ifjúsági közösségek is. Légy a családoddal, játssz a gyerekeddel, segíts a feleségednek, vedd ki a minél nagyobb részed a házimunkából, ne rendelj alá mindent a karriernek – mindezt a fiatal fiúknak címezve. Ez többnyire önismereti-párkapcsolati kiképzéssel is társul valamilyen mértékben: személyiségtípusok, szeretetnyelvek, problémamegoldás, asszertivitás, és még sorolhatnám.
*
A sok jogos és értékes felvetés után viszont elérkezem a fent idézett mondathoz, miszerint a dolgok azzal kezdődnek, hogy egyenlőtlen módon udvariaskodnak a férfiak a nőkkel. A szerző leegyszerűsített egyenlőség-központú, a világot elnyomókra és elnyomottakra osztó logikával arra jut, hogy az udvariasság az első lépés az asszonyverés felé. Aha. Csábító ajánlat, könnyű a megoldás: kivenni a tankönyvekből a hagyományos szerepeket ábrázoló történeteket (vagy legalábbis kiegyensúlyozni őket), máshogy nevelni a gyerekeket, és kész. Meg persze – gondolom, de ezt már csak én teszem hozzá – a „hagyományos nemi sztereotípiák” elleni „felvilágosító kampányokat” indítani.
Nekem érthetetlen, hogyan következik a baloldali narratíva számára a – fogalmazzunk így a hasonlóság kedvéért – „asszony védve jó” eszményéből az „asszony verve jó” cinikus, az előzővel ellentétes magatartása. Jegyezzük meg: sosem volt piedesztálra emelt „eszmény” vagy alapelv az „asszony verve jó”, ez sem nem konzervatív nézet, sem nem keresztény – ellenben mindkettővel ellentétes.
Nézzük a baloldali következtetést és árukapcsolást: a férfiak egyszer, régen, kitalálták, hogy el fogják nyomni a nőket. Azóta elnyomják őket. Akkor kitalálták a nemi szerepeket és az udvariasság nevű izét. Hogy „gyengébbik nem”, meg előreengedés és kabátfelakasztás, cipekedni segítés, meg hasonlók, de otthon tartás és férfiuralom. Akik így gondolkodnak, azok szerint az asszonynak a konyhában a helye, az asszony szülőgép, akinek nincs más dolga, mint főzni-mosni-gyereket szülni-pelenkázni-nevelni, no és persze kiszolgálni a férjét. Az „igazi férfi” „klasszikus eszménye” a macsó, nőlenéző és nőleigázó, erős pasi.
Az „etikus” egyenlőségpártiak szerint ezzel szemben a nőnek nem a konyhában a helye, építsen nyugodtan karriert, sőt ez a cél, minden területen legyenek egyenlő számú nők a férfiakkal szemben, és még udvariasnak, lovagiasnak sem szabad lenni, mert az automatikusan az előző bekezdésben leírt gondolatsort implikálja. A nemi szerepek csupán „társadalmi konvenciók”, szemben a „hagyományos gondolkodással”, ami a nemi szerepeket egy az egyben, biológiai alapon változtathatatlannak tekinti.
*
Pedig az egész ügy nem egy fekete-fehér, vagy-vagy kérdés, amit adminisztratíve, jogalkotással és oktatásügyi lépésekkel meg lehetne oldani. A józan paraszti ész számára egyértelmű, hogy vannak a férfi-női különbségekből adódóan biológiailag és pszichológiailag férfiakhoz és nőkhöz jobban passzoló szerepek, amelyben jobb az egyik nem, mint a másik. Lehet haragudni a természetre, evolúcióra, Istenre, teremtésre, mindenki válassza ki a számára szimpatikusat, de egyenlőségpárti törvényekkel soha nem fogjuk mindezt „kijavítani” – ráadásul ez a kijavítás egy dögunalmas, nem csak egyenlő, hanem egyforma emberekből álló világhoz vezetne. Szóval vannak a természet által jobban és kevésbé meghatározott „szerepek”, és ez így jó, mert így érdekes az élet. Nő és férfi nem ellenség: kiegészítik egymást. Persze válhatnak ellenséggé, csak nem érdemes.
Érdekes, hogy miközben a jogvédők és a különféle feminista csoportok háborút indítottak az udvariasság, mint az elnyomás jelképe ellen, addig mások éppen az udvariasság eltűnésében látják a probléma egyik lényegét és jelképét. És szerintem józan ésszel is belátható, hogy aki van annyira kulturált, hogy lovagiasan viselkedik, az éppen nem az asszonyverés felé tart, hanem attól távolodik.
Szembeállíthatnám a Fent és Lent írásával Patsch Ferenc fiatal jezsuita szerzetes, filozófus, egyetemi adjunktus sorait, amelyek a rend lapjának (A Szív) aktuális, májusi, férfiasságról szóló számábanjelentek meg (Hol vannak a férfiak?). Eléggé definitív sorok, az örök emberi természetet mutatják, az örök emberi természet pedig magasról tesz az uniformizáló-egyenlősítő törekvésekre. „Kultúránkból – és a nyugati társadalomból általában – mintha eltűntek volna a férfiak. Ennek a folyamatnak tulajdonképpen mindenki kárvallottja lett: a gyermekek, a nők, és végül, talán elsősorban, maguk a férfiasságuktól megfosztott férfiak is. Persze »igazi férfinak« senki sem születik: legfeljebb válhatunk azzá. (...) Kár volna tagadni: a férfiszerepek különböznek a női szerepektől. Néha világosan megfogalmazzák ezt a jegyespárok is. Papként érdekes beszélgetéseknek vagyok tanúja. Például, amikor az egyik menyasszony a vőlegényéhez fordulva meséli: »Tudod, talán az volt a kapcsolatunkban az egyik legszebb esemény, amikor ellopták az autónkat Bécsben.« »Micsoda?!« »Mert te akkor olyan határozottan kézbe vetted a dolgokat és olyan talpraesetten intézkedtél; én pedig olyan biztonságban éreztem magam melletted. Olyan férfias voltál, nekem meg olyan jó volt melletted nőnek lennem…«”.
Nos, ne mondja nekem senki, hogy ez az élmény függ attól, ki mennyire emancipált és hány diplomája van.
A „klasszikus férfieszmény” nem az, amit Komoroczki Tünde felvázol. A klasszikus férfieszmény szerint legyen egyszer a kamasz fiúból majd küzdő, erős, okos, problémamegoldó, családot eltartó férfi, s ugyanakkor legyen megértő, türelmes, figyelmes, segítsen otthon, mutassa ki az érzelmeit, merjen elérzékenyülni... Hogy pontosabban fogalmazzak: nem kombinálni kell a kettőt, csak nem kell szétválasztani. Patsch Ferenc azt írja: „Érdemes tehát férfias őszinteséggel válaszolni a kérdésre: mennyi időt (minőségi időt!) és érzelmi energiát fordítok a feleségemre, gyerekeimre és mennyi pénzt költök rájuk? Hiszen ezek mutatják meg a legegyértelműbben, hogy vajon igaz-e a »számomra első a család« gyakran hangoztatott férfieszménye.”
Ha szétnézek a táncházakban, tánccsoportokban (néptánc, társastánc, salsa, tangó, mindegy), akkor egyetemet végző vagy végzett, köznapi értelemben értelmiséginek nevezett, felvilágosult és emancipált nőket látok. Nem épp olyan típusok, akik megelégednének a konyhában való sürgés-forgással. Tanulnak egy szakmát, ami iránt elkötelezettek; s többnyire szellemi partnert keresnek. Ugyanakkor elvárják a hagyományos férfierényeket is a pasiktól, élükön az udvariassággal. Aki nem udvarias, az más aljasságokra is képes. Ha buli van, „a nők hozzanak süteményt, a férfiak piát”, a nők pedig büszkék, ha jól sikerült a sütijük és elvárják, hogy egy pasi vezesse és irányítsa őket a táncban. Apropó: az, hogy a táncokban a férfi vezet, nem az elnyomás jele? Nem kéne betiltani a táncokat?
*
Teljesen felesleges szétválasztani összetartozó dolgokat. Lehet úgy udvariasnak, hagyományosan férfiasnak és nőiesnek lenni, hogy közben a nő is szeretne karriert, a férfi pedig nem gondolja, hogy a nőnek csak a konyhában a helye. Ez nem egy „modell”, amit le kell venni a polcról, hanem létező, megvalósult gyakorlat.
A nőverés és bunkóság egyáltalán nincs olyan szoros kapcsolatban az „hagyományos” és „elnyomó” szerepekkel, mint azt egyes körök sugallni akarnák. Igen, ha nem teszünk a nők megalázása ellen, legyen az verés vagy „konyhában tartás”, lenézés, az tönkreteszi a családok életét, és egyszerűen emberellenes tett. Ha viszont kiirtjuk a hagyományos szerepeket (ami szerintem lehetetlen, elemi igény van rá) egy olyan korban, amikor azok választása tulajdonképpen opcionális, akkor nem egyenlőséget csinálunk, hanem unalmas, mechanikus, áramvonalas egyformaságot.
A balos logika egyébként számos más eszményre is alkalmazható: a totalitárius diktatúrák első okaként például megnevezhetnénk a demokráciát (lásd Hitler). Nos, ezek szerint, mivel a demokráciából könnyen a többség diktatúrája, vagy a többség által megválasztott politikus diktatúrája lehet, be kéne tiltani a demokráciát?
Persze sokan mondanák az általam vázolt all in-nézetre azt, hogy ez egy szűk körben létezik, és a valóságban a tömegek nem így működnek, túl jó családban nőttél fel, túl jó körökben mozogsz, stb. Én ebben nem lennék száz százalékosan biztos, csak azt gondolom, hogy nem jó leegyszerűsíteni a dolgokat. Az egyenlősítők jogos felháborodásukban olyan „forradalmi” megoldáshoz folyamodnának, amely megtagadja az emberi, női-férfi természetet. A nők igénylik az udvariasságot és azt, hogy bizonyos értelemben „hagyományosan” viselkedjenek velük a férfiak, mert akkor érzik nőnek magukat – a férfiak meg akkor érzik magukat férfinak. Ez sokunk tapasztalata szerint expressis verbis kimondott, megbeszélt igény mindkét fél részéről. És ennek semmi köze ahhoz, hogy egyébként egy családban a nő otthon neveli a gyerekét, és/vagy közös ügyvédi irodát üzemeltet a férjével, valamint egymást helyettesítik az egyetemi előadóterem pulpitusán.
Talán nem az udvariasságnak és a hagyományos szerepeknek kellene hadat üzenni, s egy problémát egy újabb létrehozásával kezelni, és nem csak „asszonyverő”, hanem még ráadásul töketlenkedő pasikat is zúdítani a nőkre. Épp szerepeink jó ellátására, udvariasságra és egymás családban, karrierben, szellemiekben és lelkiekben való támogatására kellene nevelni. A bűn ellen tenni kell, de természetünket nem tagadhatjuk meg. Lehet azt mondani, hogy ez nehéz, idealista elképzelés, de vannak dolgok, amelyeket nem lehet megspórolni. És ne nézzük már le embertársainkat azzal, hogy alkalmatlannak tekintjük őket minderre. Válasszuk a szűkebb ösvényt. Legyünk egyenlőek, de ne legyünk egyformák.