Pedig az egész ügy nem egy fekete-fehér, vagy-vagy kérdés, amit adminisztratíve, jogalkotással és oktatásügyi lépésekkel meg lehetne oldani. A józan paraszti ész számára egyértelmű, hogy vannak a férfi-női különbségekből adódóan biológiailag és pszichológiailag férfiakhoz és nőkhöz jobban passzoló szerepek, amelyben jobb az egyik nem, mint a másik. Lehet haragudni a természetre, evolúcióra, Istenre, teremtésre, mindenki válassza ki a számára szimpatikusat, de egyenlőségpárti törvényekkel soha nem fogjuk mindezt „kijavítani” – ráadásul ez a kijavítás egy dögunalmas, nem csak egyenlő, hanem egyforma emberekből álló világhoz vezetne. Szóval vannak a természet által jobban és kevésbé meghatározott „szerepek”, és ez így jó, mert így érdekes az élet. Nő és férfi nem ellenség: kiegészítik egymást. Persze válhatnak ellenséggé, csak nem érdemes.
Érdekes, hogy miközben a jogvédők és a különféle feminista csoportok háborút indítottak az udvariasság, mint az elnyomás jelképe ellen, addig mások éppen az udvariasság eltűnésében látják a probléma egyik lényegét és jelképét. És szerintem józan ésszel is belátható, hogy aki van annyira kulturált, hogy lovagiasan viselkedik, az éppen nem az asszonyverés felé tart, hanem attól távolodik.
Szembeállíthatnám a Fent és Lent írásával Patsch Ferenc fiatal jezsuita szerzetes, filozófus, egyetemi adjunktus sorait, amelyek a rend lapjának (A Szív) aktuális, májusi, férfiasságról szóló számábanjelentek meg (Hol vannak a férfiak?). Eléggé definitív sorok, az örök emberi természetet mutatják, az örök emberi természet pedig magasról tesz az uniformizáló-egyenlősítő törekvésekre. „Kultúránkból – és a nyugati társadalomból általában – mintha eltűntek volna a férfiak. Ennek a folyamatnak tulajdonképpen mindenki kárvallottja lett: a gyermekek, a nők, és végül, talán elsősorban, maguk a férfiasságuktól megfosztott férfiak is. Persze »igazi férfinak« senki sem születik: legfeljebb válhatunk azzá. (...) Kár volna tagadni: a férfiszerepek különböznek a női szerepektől. Néha világosan megfogalmazzák ezt a jegyespárok is. Papként érdekes beszélgetéseknek vagyok tanúja. Például, amikor az egyik menyasszony a vőlegényéhez fordulva meséli: »Tudod, talán az volt a kapcsolatunkban az egyik legszebb esemény, amikor ellopták az autónkat Bécsben.« »Micsoda?!« »Mert te akkor olyan határozottan kézbe vetted a dolgokat és olyan talpraesetten intézkedtél; én pedig olyan biztonságban éreztem magam melletted. Olyan férfias voltál, nekem meg olyan jó volt melletted nőnek lennem…«”.
Nos, ne mondja nekem senki, hogy ez az élmény függ attól, ki mennyire emancipált és hány diplomája van.
A „klasszikus férfieszmény” nem az, amit Komoroczki Tünde felvázol. A klasszikus férfieszmény szerint legyen egyszer a kamasz fiúból majd küzdő, erős, okos, problémamegoldó, családot eltartó férfi, s ugyanakkor legyen megértő, türelmes, figyelmes, segítsen otthon, mutassa ki az érzelmeit, merjen elérzékenyülni... Hogy pontosabban fogalmazzak: nem kombinálni kell a kettőt, csak nem kell szétválasztani. Patsch Ferenc azt írja: „Érdemes tehát férfias őszinteséggel válaszolni a kérdésre: mennyi időt (minőségi időt!) és érzelmi energiát fordítok a feleségemre, gyerekeimre és mennyi pénzt költök rájuk? Hiszen ezek mutatják meg a legegyértelműbben, hogy vajon igaz-e a »számomra első a család« gyakran hangoztatott férfieszménye.”