Tekintélyelv valódi tekintélyek nélkül

„A valódi tekintély a többségben kényelmetlen érzéseket teremt: az ember nem tudja magával egyenrangúnak érezni a valódi autoritást, így hát igyekszik magának egyszerűbb példaképeket keresni. Ilyen személy a magyar politikai életben a középszerű politikus, Orbán Viktor: jóban-rosszban velünk van két évtizede, olykor bölcselkedik egyet a jövőn, máskor hatalomra jut – különleges napokon pedig még a fehérvári huszárokról is dalol egy jót a csárdában. A lényeg: Orbán minden nap csinál valamit, ami alkalmas arra, hogy leássunk a lelkei mélyéig, igyekezzük megfejteni szándékait, motivációit, gondolatait. A miniszterelnök a teljes magyar média számára egy megkérdőjelezhetetlen istenség: vannak, akik úgy vélik, áhítatosan csodálni kell, milyen magasan is van ez az emberarcú vezető; mások pedig jobbnak látják, ha kövekkel igyekeznek addig dobálni, amíg csak le nem zuhan végre helyéről ez a megátalkodott jótevő. (...)

A tehetséges miniszterelnök pedig fölénk magasodik és lesújt – hogy éppen tönkreteszi vagy megmenti-e az életünket, jelen esetben teljesen lényegtelen. A valódi tekintélyekhez viszont semmi köze annak az Orbán Viktornak, akit a Magyar Nemzet hasábjain is olyanokért szokás magasztalni, minthogy jegyzetel, miközben ellenfele szólal fel, vagy hogy kocsival ruccan le vidékre megnézni, hogyan is él az ő népe. Az autoritás egyébként egyáltalán nem egy negatív dolog: csakhogy akiket itt bálványozni szokás, azoknak éppen egy fia valódi tekintélyük nincsen. A patkányként hatalomra jutó és otthon krumplilevest eszegető Kádár János éppúgy nem rendelkezik ilyesmivel (szemben a történelmi pillanatban nem meghátráló Nagy Imrével), mint a középszerű kormányosként az országot egyre nagyobb tragédiákba belevezető Horthy Miklós. Szoborba önteni utóbbi két alakot körülbelül azon a színvonalon mozog, mint a Blikket áruló rikkancsot mementóul állítani: nem lepődöm meg egyébként, hogy az igyekvő nímandokat egytől egyig körbeugráló Jobbik Horthyról épp úgy közteret akar, mint Tormay Cécile-ről avagy Nyirő Józsefről. Esetleg a baloldal is példaként akarja mindannyiunk állítani az évszázados szerencsétlent, Károlyi Mihályt. Csoda-e, hogy e tájon Orbán Viktor az egyik politikai oldal megváltója, a másiké pedig a dolgok mostani állását látva Bajnai Gordon, az egyetlen önálló gondolattal nem rendelkező szürke jófiú? (Az egykor jó szándékúnak tűnő ex-LMP-sek még az országot is kitapétázták a nép körében pajkosan mosolygó Bajnaival, te jó ég!)

Akkor szögezzük le: nem attól lesz valakinek tekintélye, hogy egyik nap focistát játszik, másikon kultúrembert, egyszer maffiavezért, máskor Gérard Depardieu, TGM és Roger Scruton jó barátját – ahogy a »remény« és a »korszakváltás« szavak egyre intenzívebb ismételgetése sem tett még senkit igazi autoritássá. Orbán nem diktátor, nem is hadvezér – de Bajnai sem a messiás, még ha ez egyesek számára szokatlanul is hangozhat. Ahogy a színészek legnagyobb hányada is csak sztár, de nem autoritás. Tekintély ugyanakkor Sólyom László, John Lukacs, Göncz Árpád, Esterházy Péter és Tandori Dezső (a jelenlegi politikai vezetők közül meg talán Schiffer András) – olyan emberek, akik valóban elképesztő életművet tudhatnak magukénak és akiket úgy lehet jobbára kritika nélkül tisztelni, hogy az embernek nem kell közben zavarban lennie, miért is próbál emelvényt ácsolni a tehetségnek és a középszernek.”