Megint jőnek, robbantgatnak

„Egyvalami azonban biztos. Léteznek magyar anarchisták. Vannak hívei Bajnai Gordonnak, magam is láttam már ilyet (sőt, bármily hihetetlen, olyan honfitársaink is vannak, akik szerint Orbán Viktor az ország valódi miniszterelnöke, az Alaptörvény alkotmány és Magyarország jobban teljesít). Sokfélék vagyunk, ugye. Egy ismerősöm például álmából felkeltve is képes elsorolni a számomra teljesen ismeretlen focicsapatok összes játékosát, akár visszafelé is, nekem meg hat macskám van. Az extremitások variációi szinte parttalanok. De az anarchisták és a Bajnai-hívők halmazainak, kedves jobbmánypárti kommunikációs nénik az automatasor mögött, nincs közös metszete. A kettő nem fér össze, ez olyan abszurdum lenne, mint a gerinces fideszes, a baloldali trafikos, vagy az egymásra lépő talpaink. Contradictio in adiecto, ha tetszenek érteni. Ehhez olyan mérvű skizofréniára lenne szükség, mint L. Simon Lászlónak ahhoz, hogy elhitesse magával: művelt emberként éppen ő lehet az alkalmas személy a NER kultúrpolitikájának csatasorba rendezésére. Az anarchisták mindenféle hierarchiát elvetnek, és különösképpen rühellik a politikai hatalmat. Bármifélét. Bajnai mögé vélhetőleg akkor sem sorakoznának fel, ha holnapra irokézfrizurát növesztene, és bejelentené, hogy koalícióra lép a Kétfarkú Kutya Párttal. Ez mindenki számára evidencia, aki kicsit is érti, mit jelent az anarchizmus – ezt nem feltételezem persze a kormányzati kommunikáció kubikusairól! –, és így az „anarchista” veszéllyel való dobálózás nem több szimpla, üres szitokszónál. Amikor Selmeczi Gabriella, a vaníliás karikák hosztesze, vagy Soltész Miklós prütykölésügyi államtitkár a »bajnaista anarchistákról« hadovál, az leginkább arra emlékeztet, ahogy a sztálini Szovjetunió főállamügyésze, Visinszkij elvtárs a »felforgató trockistákról« mennydörgött. Leszámítva azt, hogy Visinszkij nem csupán megvásárolható, unalmas, lakájlelkű köpönyegforgató volt, de hatásos, remekbe szabott aljassággal lángoló szónok is.”