Monetáris politika, érdekcsoportok, pénzügyi válság

„A 2007-2008-ban kitört pénzügyi, majd egyre inkább reálgazdasági válság egyik fő jellegzetessége, hogy a közgazdász szakma nagy része nem látta előre, mi fog történni, és így sokakat meglepett mind a válság kitörése, mind lefolyása, mind pedig elhúzódása. Ez a fajta tanácstalanság és iránytűnélküliség azokra az időszakokra jellemző, amikor paradigmaváltás előtt áll egy-egy közpolitikai alrendszer. (1)

A monetáris politikával kapcsolatos gondolkodás és válaszkeresés minden kétséget kizáróan ebben a stádiumban van. A válság előtti monetáris politikai konszenzus a múlté. Egymást érik azok a lépések és bejelentések, amelyek szakítanak a 2007-2008 előtti bő két évtized gondolkodásmódjával - elég csak a korábban a pénzügyi ortodoxia bástyájának tekintett eurózónában alkalmazott monetáris lazításokra, állampapírpiaci intervenciókra és mentőcsomagokra gondolni. Bizonyos, hogy a korábbi évek monetáris politikával kapcsolatos konszenzusát mára teljesen felülírta a válság. A mindennapi tapasztalat szerint a rugalmas inflációkövetési rendszer nem teremtett szilárd monetáris kereteket, a monetáris politika felügyeleti és a makrogazdasági aspektusait nem lehet egymástól elválasztani, az eszközárakat nem lehet figyelmen kívül hagyni, a nulla százalékos kamatküszöb igenis fontos monetáris politikai probléma lehet, a monetáris és a fiskális politikát pedig már középtávon is együttesen szükséges kezelni.

A válság előtt kialakított európai szabályozás szerint a monetáris politika elsődleges célja az árstabilitás elérése és fenntartása, így a monetáris politikát az európai kontinensen az utóbbi bő egy évtizedben egy nominális változóhoz, a fogyasztói árindex alakulásához kötötték. A leegyszerűsített megközelítés alapján a fenti cél eléréséhez egyetlen hatékony eszköz áll rendelkezésre, a kamatpolitika. Ez volt az »egy cél-egy eszköz« modell, amely egyszerre volt könnyen érthető és könnyen követhető. A monetáris politika a klasszikus dichotómia miatt nem képes tartósam befolyásolni a reálfolyamatokat, így csak a monetáris változókra, azokon belül is kiemelten a fogyasztói árak színvonalára lehet tekintettel, eszközei közül pedig priori-tást kell adni a gazdaság egészére kiható alapkamatnak.”