Egy igazi katolikus nem lehet nacionalista

„Írt egy könyvet a magyar fővárosról Budapest, 1900 címmel, mivel úgy látja, hogy ekkor volt a város a legfényesebb építészetében és kultúrájában. Hogyan látja Budapestet ma?

Azért írtam azt a könyvet a nyolcvanas évek végén, mert bosszantott, hogy a dualista kori Bécsről a hetvenes évek óta sokat írtak, de az egykori monarchia másik fővárosával senki sem foglalkozott, pedig a századforduló környékén teljes mértékben felvette a versenyt Béccsel és más európai fővárosokkal. Hogy jött-e azóta új fénykor a város életében – ehhez nem tudok hozzászólni. Amit 1900 környékén felépítettek, az nagyrészt megmaradt, túlélte a negyven év kommunizmust is. Egyébként negyven év nem hosszú egy nemzet életében, például a török 150 évvel nem lehet összehasonlítani. Budapest mindenesetre világváros maradt. Tegyük hozzá: ma már sok tekintetben a városok is szétoszlanak, Amerikában is. Az ötvenes évek óta sok amerikai költözött ki a városból. Szerintem ez világjelenség lesz. A városok művészeti, kulturális központ-jellege viszont nem fog változni.

Ön »reakciósnak«, s ilyenként egy letűnőben lévő korszak, az ötszáz évet megélt polgári kor képviselőjének tartja magát. Ezt a polgári kort ön többre tartja a középkornál. Ugyanakkor számos olyan történész, akire gyakran hivatkozik, például Szekfű Gyula és mások úgy látják, hogy a középkor vége óta van hanyatlás.

A középkor után Nyugat-Európában egy polgári kor következett, amit pontosabb megjelölésnek tartok, mint például a »modern kort«. De ennek is már a végét látjuk. Nem vagyok próféta, de szerintem kétszáz év múlva fogják ezt az új korszakot elnevezni valahogy. A nagypolgári kor, amelynek nagy vívmányai voltak, viszont megszűnőben van. A középkort sem szabad idealizálni. Aranykor sosem létezett.

Az édesanyja konvertita zsidó asszony, az édesapja katolikus volt, de szülei elváltak. Önvallomásaiban leírja, hogy fiatalon szocialistának kiáltotta ki magát. Később mégis rátalált a »reakciós« jelzőre és visszatalált a katolicizmushoz. Miként?

Nem vagyok egyedül a katolikusok közt a családi hátteremmel. A katolicizmushoz való visszatalálásom egybefüggött a világlátásom megváltozásával, mert én a materializmust, mint olyant, felületesnek tartottam. Emberként azt hisszük, amit jónak tartunk. Ez nagyon nehéz probléma: az emberek hitét nem lehet lemérni. Nem mondhatjuk, hogy valaki jó katolikus, mert évente kétszázszor jár misére. Egyébként elsősorban a katolikus vallás emberképe, az emberi szabadságról és az eredendő bűnről alkotott tanítása volt az, amely nagy hatással volt és van rám, ami kapcsán visszataláltam a vallásossághoz. De az is hozzájárult, hogy az első állásomat egy katolikus főiskolán kaptam, és bár láttam, hogy nagy különbség van európai vagy amerikai katolicizmus közt, ezt nem tartom igazán lényegesnek. A hitet viszont nem szabad sem történésznek, sem társadalomtudósnak, sem senki másnak túlanalizálni. Az ember azt hiszi, amit hinni kíván. Ez egyszerű, egyben mély dolog, és ennek nincsenek pszichoanalitikai eredői.”