A sértődéstől az ösztönzésig

„Voltaképpen mindennapi kulturális deficit, hogy a baloldalnak nem alakult ki ismerete a jobboldalról, és fordítva pontosan ugyanez a helyzet. Márpedig ahhoz, hogy majdan érvényes és mélyreható megegyezés jöhessen létre a sokat emlegetett alapkérdésekben, mindenekelőtt tudnunk kellene azt, hogy kivel is szeretnénk megegyezni. Ezt ma a két meghatározó oldal nem akarja tudni. Mindkettő képe a másikról kizárólagosan negatív: kis túlzással a baloldal fasisztának tartja a jobboldalt, a jobboldal kommunistának a baloldalt. Ezzel a stigmatizálással már eleve lehetetlenné teszik a közeledést, az ettől eltérő tapasztalatszerzést. Másfelől mindkét oldal megfogalmazza vágyait egy európai jobboldalt és egy európai baloldalt illetően: mindkét oldal szeretné, ha vetélytársa végre olyan lenne, mint európai modellpártjai. Csak éppen arra nem jönnek rá, hogy ők is vastagon benne vannak abban, hogy ellenfeleik olyanok, amilyenek, s nem tudnak megváltozni. Ahogy mondani szokták: ők azok, akik közösen fenntartják ezt a mai, tapasztalathiányos és végletekig polarizált rendszert.

Mire volna tehát szükség? Arra, hogy lassacskán tudomásul vegyünk egy alaptényt: a magyar demokrácia nem pontosan olyan, amilyennek vágyainkban elképzeltük. A magyar jobboldal nem úgy konzervatív, ahogyan a fejlett európai jobboldali pártok azok; a magyar baloldal pedig nem úgy baloldali, mint a fejlett országok szociáldemokrata pártjai. Ennél nagyobb lecke talán nincs is: fokozatosan meg kell tanulnunk ezt a »másságot«.

Ennek forrása magából a történelemből jön. A magyar múlt formálta ki ugyanis olyanokká a magyar pártokat, amilyennek manapság mutatkoznak. S ne gondoljuk, hogy amit most állítok, valami ásatag múltba nézés. Minden ország pártjait a történelem formálja ki; csak mi valamilyen rejtélyes okból a történelem posztmodern elhalását vízionáltuk 1990 után.”