Atomlady, halál, napalm

„Aztán szép lassan csak eljutott hozzánk, angolul alig valamit gagyogó, Nyugatra csak a vasfüggönyön át pillogó, késő kádári kamaszokhoz, hogy az egész imádott brit punk egy nagy, összenemzeti Thatcher-gyűlöletben fogant. Ahol megszűnt az angol nehézipar, gyárak dőltek össze és bányászszakszervezetek süllyedtek el, iparvárosok peremkerületeiben, londoni munkásnegyedekben állástalan, dühös, szakadt és részeg fiatalok alakítottak jobbnál jobb zenekarokat, hogy ritmusra gyűlölhessék Thatchert. 

Brixtonban, ahol a volt miniszterelnök halálát hétfőn trágár szlogenekkel és transzparensekkel, meg persze egy kis emlékgyújtogatással ünnepelték, harminckét éve két és fél ezer rendőr állt harcban napokig több ezer fiatallal. A lázadást két évvel az események előtt szinte megjósolta Paul Simonon helyi lakos, a Clash basszusgitárosa a Guns of Brixton című számban. Minden idő legeslegjobb, fehér ember által szerzett reggae-basszusmenete.

Amilyen kellemes-zavarbaejtőn bonyolultak ezek az emberi társadalmak és történetek, nekem ma az égvilágon semmilyen gondot sem jelent egyszerre lelkesedni Thatcher és mondjuk a Clash életművéért, a »kíméletlen, embertelen elitizmusért« és a Napalm Deathért. Sőt, mintha egyre inkább összeállni látszana az egész.”