Portik-Laborc: a legsötétebb óra

Nem egyszer temetkezhettünk már az elmúlt közel negyed évszázad alatt a tenyerünkkel az arcunkba, hogy itt van a magyar demokrácia legsötétebb epizódja, de a most nyilvánosságra hozott Portik-Laborc jegyzőkönyvek – ha minden úgy történt, ahogy le vagyon írva – igazi mélypontot jelentenek. Az ügy igazán csak most robbant ki, és hol van még a vége; valószínű, hogy e hasábokon is fogunk még vele foglalkozni.

Gondolom, velem együtt nagyon sokan ízlelgethették a gondolatot: a Magyar Köztársaság, vagyis a mi, magyar állampolgárok biztonságát szavatolni hivatott hatóság vezetője a magyar alvilág legbefolyásosabbnak tartott vezérével egyeztetett arról, hogyan tudnának a magyar politika, a magyar demokrácia befolyásolása érdekében együttműködni. Ha sejtjük is, hogy minden általános erkölcsi parancs ellenére a közélet peremén és leghátsóbb szobáiban létezik egy áthatolhatatlan homályzóna; akkor is katasztrofálisnak tartjuk, hogy a szálak nem hogy alkalmanként, a dolgok legszélén gabalyodnak egybe, hanem a naiv felvilág háta mögött, a legfelsőbb szinten keverik a lapokat a homályzóna elvileg jó és gyakorlatilag legrosszabb arcai.

És gondoljon bárki bármit a magyar demokrácia elmúlt évtizedeiről és az ország jelenlegi állapotáról; remélem, minél többen egyetértenek velem abban: azoknak, akik ezt a sztorit lehetővé tették, akik döntéshozói helyzetben akarták és engedték, hogy ilyen figurák kerüljenek a nemzetbiztonság élére, azokat jó ideig, sőt leginkább soha többé nem szabad a hatalom közelébe engedni.

Hadd idézzük a jegyzőkönyv alapján Laborc Sándort: „Szeretnénk rendet. És ha ebben közös nevezőt találunk, az nagyon jó lenne.”

Igen. Mi is rendet szeretnénk. Csak a laborcok meg portikok rendjének ellentétét. És ha ebben közös nevezőt találnánk, az nagyon jó lenne.