A demokrácia leépül, az autokrácia felépül

„A demokrácia leépül, az autokrácia felépül. Egyik jól látható célja az elitcsere, amely az oktatás centralizálásán, az egyetemek megszorításán, a jelenlegi elit semmibevételén keresztül úgy valósul meg, hogy az új elittel szemben semmilyen minőségi követelményt nem támasztanak. Elegendő a politikai hűség, a kritikátlan szolgálat.

A hideg polgárháború fenti jellemzése kétfajta félreértésbe ütközik. Az egyik a nyugati interpretáció, amelynek egy radikális része hajlamos a Magyarországon kialakult közállapotokat a fasizmussal, vagy legalábbis a »systematische Faschisierunggal« azonosítani, ahogy az legutóbb a többek között Elfriede Jellinek által is aláírt »Stiftet Aufruhr!« című petícióban volt olvasható. A másik az a magyarországi interpretáció, amely – tekintve, hogy az egyik nap nem különbözik lényegesen a másik naptól, nem volt forradalom, sem Aufruhr, nem vezettek be szükségállapotot – legföljebb hibákat, baklövéseket lát, de nem rendszerszerű változást. Ezért gúnyolják hivatásos rettegőknek a rendszerkritikusokat azok a kormánypárti újságírók, akik jó lelkiismeretüket egy-két »működési zavar« bírálatával vásárolták meg.

Meg kell azonban érteni, hogy egy olyan »fülkeforradalom«, amely a választási fülkékben kapott rendkívüli felhatalmazást, amelyet jogfosztásra, ellenőrizetlen hatalomgyakorlásra, hatalomkoncentrációra és egy szűk középosztály gyarapodására használ fel, nem beszélhet és nem viselkedhet, és nem is gondolkodhat teljes forradalmi nyíltsággal. Éppen ezért rendkívüli a tehetetlenségi nyomatéka. Bármilyen radikális átalakításokat hajt végre, beleütközik a kiépült struktúráknak, a bürokratikus ethosznak, a polgárok szabadságszeretetének, a nyugatias magyar kultúrának, az EU elvárásainak és sok más egyébnek az ellenállásába. Nem alkalmazhatja a megfélemlítés eszközeit – a »forradalmi terrort« – teljes nyíltsággal; számítania kell tehát a megfélemlíthetőségre, illetve a XX. századi magyar történelemben többször is megkövesedett politikai ösztönre, amely az állapotok megváltoztathatatlanságának érzületére egykedvű, passzív reménytelenséggel reagál. A következő évtized mutatja majd meg, hogy terve sikerül-e, s Magyarország hasonlóan unalmas, provinciális, rosszkedvű, komisz kis autokratikus rendszer lesz-e, mint amilyen a XX. század nagy részében volt.”