Ami tíz éve progresszív volt, az ma már kevés

Úgy alakult, hogy a múlt héten megnéztem a Showder Klub legújabb évadának első adását, és riadtan láttam, hogy a Kiss Ádám – aki lassan betölti a harmincat – még mindig egy elkényeztetett, arrogáns gyereksztár. Pontosan ugyanazt a tinilány-bugyikba avászkodó, nagypofájú figurát hozza, amivel hat-hét éve – hogy, hogy nem – bekerült a köztudatba. Nagyobb baj, hogy nemcsak ő, de a magyar stand-up se változott semmit. A műsorból kiderült, hogy az újabb generáció már Kiss Ádámtól leste el a szakma melléfogásait. Szívük szerint elmesélnének egy tucat viccet a Szeszélyes Évszakok nyomdokain járva, kicsit böfögnének meg bazdmegelnének, és ezzel le is tudnák a haknit, de valamiféle homályos erő – talán maga a kreatív producer, Kovács Kristóf – arra kényszeríti őket, hogy tegyenek úgy, mintha egy las vegasi bárban adnának elő. Olyan a műsor, mintha a Hahota Pörgető és a nyolcvanas évek áporodott szocializmusa erőszakot tenne Jay Lenón.

Már évek óta pofázom, hogy ezt a műfajt a Dumaszínház csapata végzetesen félreértelmezi. Egyes szám első személybe helyezett viccek előadása zajlik, holott a stand-up comedy egy komplett világlátás, egy ideológiával bíró gondolkodás kifejezését jelentené, amely erőteljes, elgondolkodtató és történetesen vicces. A hazai mezőny bármi áron tréfálkozni próbál, holott a humor ennek a műfajnak sosem volt a célja, maximum a szükséges körülménye. A stand-up comedy célja: elragadni a néző lényét, újszerű és komplex szemléletet felmutatni a számára, amikor pedig már teljesen és visszavonhatatlanul beemeltük a világunkba, úgy megsorozni mentálisan, hogy hülyére röhögje magát. Amilyen világos, olyan szomorú persze, hogy a szemérmetlenül arcoskodó Kiss Ádám a szórakoztatóipar koronahercege lehet abban az országban, ahol Hajdú Péter úgy showman, hogy senki se tudja megállapítani, vajon meg se próbál vicces vagy érdemi lenni, vagy elkeseredetten igyekszik, csak ez nem tűnik fel senkinek.

Egy jellemző történet arról, hogy Kiss Ádám a maga kis belső mentális univerzumában hogyan szopatja és alázza a világot: Nyíregyháza. Negyvenhét cigány hangoskodik a parkolóban. Kiss Ádám kiszáll a kocsijából, és elkezdik méregetni egymást. Az egyik oldalon negyvenhét cigány, a másik oldalon Kiss Ádám. Akár egy westernfilmben – a levegő megdermed. A helyzet feloldásaként a cigányok egyszerre mordulnak fel: „Néizzétek mán, az nem a csávóu a kacagtató műsorbó?” A történet hazugsága arcpirító. A valóságban bármelyik épeszű ember összeszarja magát, akit nem negyvenhét, hanem csak három cigány méreget egy parkolóban. Mert félünk. Erről kellene beszélni, csakhogy Kiss Ádámnak ennél fontosabb közlése van, mégpedig az, hogy ő a fasza gyerek, aki feláll negyvenhét cigány ellen, de aztán mégse kell levernie őket, mert még azok is szeretik, ő ugyanis vicces.

A stand-up comedy egy társadalom kollektív pszichoterápiájának a része, ahol belenézünk a démonaink arcába és megtanulunk röhögni rajtuk, mert így van esélyünk velük együtt élni – legyenek azok erőszakos cigányok, rettegő kisemberek, tolvaj politikusok vagy agresszív rendőrök. A magyarországi humor ezzel szemben mindig is vagy politikailag motivált volt, mint a Heti Hetes, és nem a démonok szemébe nézett, hanem újabbakat gyártott, vagy végtelenül semmitmondó, mint a Szeszélyes Évszakok megcsalt férjeken röhögő panelvalósága.

Kiss Ádámot a villamoson fixírozza egy nyugger csávó, de sehogy sem ismeri fel. Ádám odalép hozzá, hátba vágja és megjegyzi, hogy ugyanabba az óvodai csoportba jártak. A valóságban erre bárki – túl hatvan éven és IQ-n – kapásból elküldené az anyja picsájába, de ez a nyugger annyira ostoba, hogy komolyan veszi, nem emlékszik, hogy melyik ovi volt, Ádám pedig vígan alázza képzelt barátját.

Miért szól Kiss Ádám minden sztorija arról, hogy ő mekkora nagy király? Hogy állhat egy felnőtt férfi ezen a kamaszgyerek-színvonalon? Miért hazudik nekünk olyan képtelen és szellemtelen történeteket, amelyekről mindannyian azonnal levágjuk, hogy nem ezen a bolygón játszódnak, hanem valahol a Kiss Ádám-Galaxisban? Miért nem lát túl Kiss Ádám Kiss Ádámon? Ott kezdődne a valóság.

A magyar szórakoztatás nulladik vonala, a bulvár annyit állít a világról, hogy Fekete Pákó. Máskor annyit, hogy Rubint Réka. Kiss Ádám hozzájuk csatlakozva állít annyit, hogy Kiss Ádám. Ez mégis tagadhatatlanul több. A Kiss Ádám már egy teljesítmény, már egy produkció. Máris többet mond el még az ostoba és hazug történeteivel is, mint amire Hajdú Péter valaha képes lesz, ezek ugyanis az ő gondolatai, az ő univerzuma, az ő soha nem volt világa, a bulvár szereplőinek pedig még ilyenjük sincs, csak szénhidrátszegény receptjeik, boldog házasságuk meg egzotikus nyaralásaik vannak. Mégis szomorú látni, ahogy Kiss Ádám és pályatársainak többsége a színpadon Batman-jelmezben Gotham City-t hazudik maga köré. Ez a stand-up ma: altesti poénok és rövid, frappánsnak tűnő hazugságok. Habkönnyű ütésekkel megsorozni a rekeszizmokat, vigyázva, hogy fejre egyet se mérjünk, aztán menni a következő kultúrházba, Jászárokszállásra.

Kiss Ádám lealáz egy faszit, – aki nyilván valamelyik romantikus komédiából véve az ötletet – a Showder Klub műsorában akarta megkérni a csaja kezét, aztán egy McDonalds-reklám kapcsán azt is megtudjuk, hogy Ádámnak csak a neve kicsi, a farka viszont jó nagy. Kritikája ez persze a társadalomnak is, hiszen a hazai stand-up előadók rendszeresen tesztelik, így pontosan tudják, hogy mik azok a viccek, amelyekre vevő a közönség. Ez ugyanakkor nem menti fel őket annak felelőssége alól, hogy a közönségüket következetesen ehhez az általános iskolás proli-színvonalhoz szocializálják.

Nemcsak Kiss Ádámnak, hanem a hazai stand-up egészének, ahogy egyszer majd a magyar társadalomnak is fel kell nőnie! Mind a műfajban, mind a stand-up előadók nagy részében megvan a potenciál, hogy ne csak Hajdú Péterhez, a Barátok közthöz vagy a Viva TV-hez képest jelentsenek igényes szórakoztatást. Megvan a keret, csak vízió kellene, némi felelősségvállalás, és sokkal több önreflexió. Idea, értékválasztás, és főleg kapcsolat a valósággal. Egyszer és mindenkorra el kell dobni az arcoskodó hazugságokat meg a tartalmatlan pózokat!

Tudomásul kell venni, hogy ami tíz éve talán még progresszív volt, az ma már mindenképpen kevés. Tíz éve a megugrandó lécet Farkasházy, Verebes, Selmeczi és Ihos, vagyis a szocialista szórakoztatás jelentette. A lécet megugrották és a fenti figurákat leverték, amiért egyébként örök hála a hazai stand-up comedynek, de főleg nyilván Fábrynak! Most viszont már el kellene látni alapvető értelmiségi funkciókat is. Nem előzmény nélküli ez, hiszen ott volt Hofi vagy a L'art pour l'art, csakhogy ezek mögé a projektek mögé soha nem szerveződött olyan mozgósító erő vagy divathullám, ami most a stand-up comedy mögött megvan. A stand-up Magyarországon nemzeti sporttá kezd válni, talán sokkal inkább, mint a futball. Ezért nem mindegy, hogy az NB1, vagyis a Showder Klub mezőnye milyen referenciával szolgál a szárnyait próbálgató tömegek számára.

Kiss Ádám és a mai dumaszínházasok akkor is felelősek lesznek a húsz év múlva esedékes stand-up comedy színvonaláért, ha ötven évesen is ők állnak majd a színpadon, de akkor is, ha akkorra Magyarország nagyfarkú Steven Segaljaiként napi negyvenhét cigányt zavarnak majd széjjel egy szánalmas akció-reality keretében.