„– A rendszerváltás után mit gondoltál, mi lesz itt? Milyen ország? Elsodort hirtelen valami nagy optimizmus?
– Örömöt éreztem, hogy nem fenyegetnek többé, hogy jöhetek-mehetek, és szabadon kiadhatom a könyveimet. Élveztem, hogy kinyitom a televíziót, és látom, hogy a parlament Nemzeti Színház lett. Furcsa alakok ágáltak egy érdekes gyűldében. Hősök és spiclik, bolondos emberek és nagy szónokok. Személyiségekké bomlott egy arctalan massza.
– Ez úgy hangzik, mintha egy kívülálló beszélne ki a végre elnyert személyes szabadságából, pedig a kilencvenes évek elején tele voltak veled a közterek. Ha annyira örültél a fordulatnak, mi vitt az utcára, a Charta gyűléseire például?
– Az, hogy vissza kell gurítani egy dagadni kezdő nyilas kisgömböcöt. Meg más is. A csalódás Antall József politikája miatt. Évfolyamtársként és egyetemi kollégaként másnak látszott. Nem értettem, hogy miért akar a Kádár-rendszerben »alámerült« emberként ő is médiacenzort játszani. Talán 1992-ben történt, hogy meghívott magához egy kicsit beszélgetni. Őszinte volt, panaszkodott a Csurka Pistára, próbálta megértetni velem, hogy milyen nehéz kitenni őt az MDF-ből, mert sok a híve. De, mondta, ha ő azon dolgozik, hogy kinyomja a jobbszélt a pártból, tolmácsoljam én is a többieknek az SZDSZ-ben, hogy a radikálisokat, Harasztit meg Rajkot hallgattassák el. Legalább a parlamentben ne beszéljenek. Mondom neki: te tudod ugye, hogy a barátaimról beszélsz? És azt várod tőlem, hogy álljak el mellőlük? Ennyire azért nem vagyok politikus.”