Nem a belvíz sok, hanem mi vagyunk rossz helyen

Hehe, látom, a Rendszer önvédelme sokak szájából megnyilatkozik. Posvány, dögvész, szúnyog, és egyéb önigazoló (és érvtelen) mítoszok a Haladás virágkorából. Épp ez a "tulajdonképpen minden jól volt és van a felvilágosodás óta" című öncsitítgatás az az önsorsrontó nosztalgia, ami hagyja elsivatagosítani nem csak az országot, de a bolygót is. Ajánlom Balogh Péter munkásságát tanulmányozni Tisza és ártér ügyben http://www.baloghpeter.eoldal.hu/ A cikkszerzőnek meg respect. Lassú víz követ váj. Talán. (Bár a mindent kimagyarázó gyávaság tán még annál is szívósabb anyag.)

A rendszerváltás előtt sem voltak 100% ban kiépítve a vízelvezető árkok, csatornák. Azóta a helyzet csak romlottsok árkot beszántottak. A gazdák egy része már eljutott arra a szintre hogy saját gépeivel változtasson ezen. Van akit nem érdekel hogy 20 hektáron áll a víz ha van még 1000 a dombon. A vízgazdálkodási társulás csak a csekket küldi a kotrója pincét ás, az árkokat max a közmunkások takarítják iszonyatos tempóban.

A TISZA Nyári napnak alkonyúlatánál Megállék a kanyargó Tiszánál Ott, hol a kis Túr siet beléje, Mint a gyermek anyja kebelére. A folyó oly símán, oly szelíden Ballagott le parttalan medrében, Nem akarta, hogy a nap sugára Megbotoljék habjai fodrába’. Síma tükrén a piros sugárok, (Mint megannyi tündér) táncot jártak, Szinte hallott lépteik csengése, Mint parányi sarkantyúk pengése. Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg Volt terítve, s tartott a mezőnek, Melyen a levágott sarju-rendek, Mint a könyvben a sorok, hevertek. Túl a réten néma méltóságban Magas erdő; benne már homály van, De az alkony üszköt vet fejére, S olyan, mintha égne s folyna vére. Másfelől, a Tisza tulsó partján, Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán, Köztök egy csak a nyilás, azon át Látni távol kis falucska tornyát. Boldog órák szép emlékeképen Rózsafelhők usztak át az égen. Legmesszebbről rám merengve néztek Ködön át a mármarosi bércek. Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe Egy madár csak néha füttyentett be. Nagy távolban a malom zugása Csak olyan volt, mint szunyog dongása. Túlnan, vélem átellenben épen, Pór menyecske jött. Korsó kezében. Korsaját mig telemerítette, Rám nézett át; aztán ment sietve. Ottan némán, mozdulatlan álltam, Mintha gyökeret vert volna lábam. Lelkem édes, mély mámorba szédült A természet örök szépségétül. Oh természet, oh dicső természet! Mely nyelv merne versenyezni véled? Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz. – Késő éjjel értem a tanyára Fris gyümölcsből készült vacsorára. Társaimmal hosszan beszélgettünk. Lobogott a rőzseláng mellettünk. Többek között szóltam én hozzájok: „Szegény Tisza, miért is bántjátok? Annyi roszat kiabáltok róla, S ő a föld legjámborabb folyója.” Pár nap mulva fél szendergésemböl Félrevert harang zugása vert föl. Jön az árviz! jön az árviz! hangzék, S tengert láttam, ahogy kitekinték. Mint az őrült, ki letépte láncát, Vágtatott a Tisza a rónán át, Zúgva, bőgve törte át a gátot, El akarta nyelni a világot! (Pest, 1847. február.)

Róbert ha lenne valami orbánközeli ősöd,kaphatnál te is valami BKK szerű céget olyan okos te is vagy mint a vitézy.