Aranymiatyánk

„Mit kezdenénk mi mostan Ővele?

Először is: el mernénk-e hinni, hogy itt van? Dehogy mernénk. Már hinni sem merünk. Egyáltalán, semmit sem. S a mély, rendíthetetlen hit, hogy Ő itt van újra, hogy eljött közénk, földig rombolná egzisztenciák millióit. Emberinek mondott életek milliói lennének oda, vesznének el örökre a hit óceánjában – ezért nem hinnénk el, hogy Ő itt van. A végóráit élő és önnön ürességét ünneplő Európa rémült iszonyattal fordulna el Tőle. Rámutatna Európa ujjal, közelről, belemutatna egészen az arcába, és azt rikoltaná, hogy csalás! Szemfényvesztés! Reakció! A szekularizáció tagadása, s mint ilyen, életveszélyes! Senki sem választotta, nem legitim – ezt sikoltozná a beteg Európa, és petíciókat írna, és aláírásokat gyűjtene Őellene.

Egyenlőséget! Egyenlőséget! – ordítaná a beteg Európa, s a kevés maradék európai földre borulna és szégyellené magát. A kevés maradék európai felidézné Ortegát, de félve és iszonyodva: »Másfél évszázada élünk a különbözőség nélküli, zűrzavaros, formát nélkülöző egységben, amely híjával van az anatómiai szerkezetnek és elkötelező hagyományoknak – nos, ez nem tarthat tovább. Korszakunk életének minden indulata és mozdulata mögött döntő és felháborító igazságtalanság rejlik: a minden ember egyenlőségének hamis feltételezése. Az emberek között megtett minden lépésünk oly kézzelfoghatóan bizonyítja ennek ellenkezőjét, hogy minden lépésünk egyúttal fájdalmas megrázkódtatást is jelent.« Ó, hát persze. S ez mindig így volt, csak eddig nem volt tilos beszélni róla. Most tilos. És most a »minden ember egyenlő« jegyében átkoznánk ki Őt. Ha eljőne közénk.”