Búcsú a református Verespataktól

„Bezártunk újra egy magyar református templomot Erdélyben. Talán örökre. Március 20-án búcsúztunk az utolsó verespataki reformátustól, özv. Ravai Jánosné Bálint Rózsika nénitől, aki hajdanán a Beszterce megyei Somkerékről jött ide férjhez. Odakerült ez az istenháza is a néptelen, romosodó, használaton kívüli erdélyi magyar templomok hosszú jegyzékébe száznegyvenötödiknek. Már nem lesz, akiért kinyitni ezután. Ahogy fogyatkozunk, úgy adjuk fel, úgy adjuk át másoknak vagy az elnémulásnak azt, ami a mienk volt: az életterünket, nyelvünket, épületeinket, kegytárgyainkat, harangjainkat. Emlékezetünket.

Itt, Verespatakról is először a lelkész költözött el, majd az utolsó magyar tanítónő cserélt tannyelvet: át kellett mennie a román tagozatra. Aztán a papjárás is megritkult: nincs kiért és miért olyan gyakran jönni. És ahogy kiürült a parókia és gazda nélkül maradt, úgy roggyant meg a teteje, hullottak le falai. A verespataki azért szomorúbb valamennyi romnál, mert alatta, mellette, felette minden arannyal van tele. A mások aranyával.

A többi magyar egyház sem áll jobban. Az unitáriusok is régóta visszaszámlálnak, tizenheten maradtak. Itt is a lelkész sepri ki a templomot, ő harangoz be és ő szólaltatja meg az orgonát, ha van, aki fújtasson. Majd a nyelveket váltogatva próbálja jóra vezérlő szavait megértetni árválkodó híveivel A magyar katolikusság is harmincnyira olvadt: ékes, tágas templomukban is nyelvet cserélt a liturgia, prédikáció, akárcsak a gyülekezet.”