A szociális ellátás nem alanyi jog

„Az emberek nem egyenlők. A társadalom soha, még a legnagyobb egységességi törekvések idejében (lásd pl. kommunizmus) sem volt teljesen homogén, ahol a legszegényebbnek is pontosan ugyanannyi jutott, mint a leggazdagabbnak, ahol a legsötétebbet is ugyanannyira becsülték, mint a legokosabbat, a legszorgalmasabbnak is annyi volt az érdeme, mint a leglustábbnak, ahol a legszebbel is csak annyira akartak házasodni, mint a legcsúnyábbal, ahol a legerkölcsösebb ugyanannyira vitte, mint a legelvtelenebb.

Az élet egy játék. Nem ismerjük sem az eredetét, sem a célját. Egyetlen támaszpontunk a saját boldogságunk, melyet rövid életünkön át törekszünk elérni és gyerekeinknek továbbadni. Ez adja létünk célját, az okot, amiért megéri tanulni, dolgozni, küzdeni, megöregedni.

Az életnek vannak alapszabályai, melyek a természet törvényszerűségeiben manifesztálódnak, ezeken túl viszont mindenki úgy alakítja a sorsát és keresi a saját boldogságát, ahogy azt jónak látja. Az élet kegyetlen. Akik jól tudják játszani, azok igen jó megélhetésre tesznek szert, akik nem, azok elhullnak. Ez embertelenül hangozhat, de ne feledjük, az evolúció évmilliárdok óta ugyanezen az alapon működik és többek között ez a folyamat termelte ki az emberiséget is.

A vallásokhoz hasonlóan az államiság kialakulása is a világtól való félelemre vezethető vissza. Az erősek és élelmesek rájöttek arra, hogy a gyengék és tudatlanok minden különösebb erőfeszítés nélkül a saját szolgálatukba állíthatók. Térdre borulva alázkodnak meg, könyörögnek majd némi alamizsnáért, hogy szánalmas kis életüket a maguk szegénységében tovább tengethessék és tovább szolgálhassák uraikat, akik – és ehhez számukra kétség sem férhet – náluk minden szempontból sokkal alkalmasabbak arra, hogy az élet minden területén helyes irányt mutassanak és igazságot szolgáltassanak.”