Köszönet a belügyminiszter úrnak

„Barátaimtól megtudtam, hogy miután sikerült elhagyniuk a sztrádát, olyan összefogást és tenni akarást tapasztaltak, hogy nem akartak hinni szemüknek és fülüknek. Barátaik és ismerőseik folyamatosan hívták őket, tájékoztatást adtak az aktuális tudnivalókról, s fölhívták figyelmüket arra az internetes oldalra, ahol regisztrálhatják a helyzetüket. Találkoztak olyan panziótulajdonossal, aki fölajánlotta nekik: pihenjenek és tisztálkodjanak nála, s ezért egy fillért sem volt hajlandó elfogadni. Összefutottak egy asszonnyal, aki az egyik környékbeli kisvárosban pogácsával és meleg teával várta az autópálya felől érkezőket, aztán egy nyugdíjas házaspárt láttak: ők rántott húst sütöttek ismeretlen embertársaiknak. Barátaim nem akarták elhinni, hogy mindez Magyarországon történik velük, s nekem nincs okom kételkedni abban, hogy igazat mondtak – így történt, hogy ez volt életem első március tizenötödikéje, amikor a szavakon túl megéltem az ünnep közösségi erejét. Ilyen szépen még nem ünnepeltünk együtt, közösen, mi, magyar forradalmárok és osztrák hókotrók.

S ezt bizonyos értelemben a belügyminiszter úrnak köszönhetem, hiszen ha ellátta volna a feladatát, annak a panziósnak talán eszébe sem jutott volna, hogy ingyen adja ki a szobákat, mások pedig nem álltak volna ki étellel az éjszakába – egyszóval, belügyminiszter úr, most azt kell mondjam önnek hálatelt szívvel és elszorult torokkal: köszönöm. Cserébe nem várom el, hogy ön valaha is elégedett legyen velem.”