Emberek és Emberkék...

„Tarts mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy SEMMI SEM EMEL FEL, CSAKIS AZ ALÁZAT, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyülölség.”

Szent István király intelmei Imre herceghez

„A legnagyobb dolgok mind lent, a csöndben, a mélyben, a szótlan, alázatos odaadásban születnek. A szerénység a legnagyobb eredmények szülőanyja.”

Müller Péter

Miről is írnék ebben a hónapban, ha nem az alázatról és a gőgről… Benedek pápa visszavonulása tükrében képtelen vagyok másra gondolni az idei nagyböjtben. Úgy érezte itt az idő, és visszavonult. Egyszerűen és alázattal. Ennyi. Nem szeretnék döntésének elemzésébe bocsátkozni, csupán megosztom az Olvasóval, milyen gondolatokat ébresztett bennem mindez.

Több mint fél éve felállt Szerbiában az új köztársasági kormány, a vajdasági parlament és a helyi hatalmak is megalakultak. Fél év azért elég ahhoz, hogy a választópolgár rájöjjön, ez most valami jó, vagy sem. Azt hiszem vajdasági Olvasóim között sokan egyeznek majd velem, hogy nem, nagyon nem jó ám ez, mondhatni az összes szinten. A pártok tárgyalóasztalhoz ültek, elővették az összes matematikatudásukat, osztottak, szoroztak, aztán azzal kötöttek bratyi-alkut, akivel a legkifizetődőbb lesz az elkövetkezendő 4 év. Ha még nincs elég ingatlan, hát remélhetőleg majd lesz, ha még nem készült elég fotó közéleti eseményeken, akkor majd most több lehetőség lesz rá, ha eddig még nem sikerült befejezni az egyetemet, akkor sincs gond, majd most arra is sor kerül, be se kell majd menni órákra és Index se lesz, de az sem baj. És ha netán esetleg eddig sosem parancsolgathatott senkinek, akkor majd ezt jól bepótolja, és lehetőleg úgy járkál majd mindenhol, mintha megfogta volna az Isten lábát.

És ha eddig néha-néha voltak alázatos percei, most már arra sem lesz szükség. Hisz amint hatalmat kap az ember, elfelejti, honnan jött. Elfelejti, hogy talán még kapanyél is volt a kezében évekkel ezelőtt, és azt is, hogy néhanapján nem árt, ha előreköszön a portásnak.

Nos, itt ez a Nagyböjt és itt ez az áldott öreg Ember, Egyházunk feje, aki belátta, méltósággal visszavonulni igazából akkora tett, amellyel egy életre példát adhat számtalan közéleti emberkének… Azért írom emberkének, mert van egy pár ötletem ahhoz, hogy mi a különbség Ember és Emberke között… Az Emberre felnézek, az Emberkétől meg félek. Nem azért, mert hatalmasnak látom, hanem azért mert ő maga, hatalmasnak érzi magát. Az Embert tisztelem, mert emberségéről akkor sem feledkezik meg, amikor a ranglétrán felettem áll. Az Emberkén meg csak mosolygok, mert tudom, a kerék forgandó, és ha egyszer kikerül a kényelmes fotelből, túl hideg lesz számára az egyszerű ülőke. Az Embert csodálom, mert hiszek döntéseinek közösségi céljában, hiszek abban, hogy igaz értékeket képvisel. Az Emberkét pedig csak sajnálom, mert látom, hogy még önmaga sem veszi be azt a sok hazugságot, ami kijön a száján.

Tele van közéletünk Emberekkel és Emberkékkel. Főleg ez utóbbiakkal van a gond. Mert olyan pozíciókon vannak, ahol Messiásként léphetnek fel. Elfogják az ellenséges pártok korrupt politikusait, bezárják őket pár hónapra, nyilvános tömjénezésben élvezkednek és közben tömik saját zsebeiket, és a saját udvaruk még mindig igencsak piszkos. Aztán vannak olyanok is, akiket már senki sem vesz komolyan, mégis mintha belenőttek volna a köztudatba. Még véletlenül sem ismernék be, hogy itt az idő, jobb lesz neked is és mindannyiunknak, ha eltűnsz a közéletből. Azok az Emberkék viszont, akik ott vannak azokon a bizonyos feketepontos listákon, lapulnak az új hatalom által alkuban megkapott fényűző irodáikban, még csak munkakörük sincs igazán, valami tanácsadófélék vagy micsoda, nos ők is aztán érdekesek… Mert eljárás is folyik ellenük, nem is egy ügyben, meg aztán elhelyeztek már mindenkit, akit lehetett, de még mindig nincsenek akkora veszélyben, hogy rács mögé kerüljenek. De legjobban mégis azokat a Nagy Magyar Emberkéket szeretem, akik lebratyiztak az államalapító nép azon érdekes pártjával, akinek csillaga lemenőben van és akiket agyba-főbe szidtak a választási kampány alatt. Mert a két másik, akikekkel szintén lebratyizhattak volna, még nem elég erősek ahhoz, hogy a Magyar Emberkéknek ebből igazi hasznot jelentsenek. kompromisszumokat kötnek, amelyek segítségével a magyar Emberek, azok, akik ebben a kis szerencsétlen országban a SENKIK, majd olyan nagyon jól fognak élni ezután… Vagy mégsem?

Egyetlen dologra vágyom, hogy valaki képes legyen „benedekes” lenni… Akkora alázata úgysem lenne, de legalább kiállna és beismerné: „Nézzétek, nem vagyok már képes erre a politikus szerepre… Nem tudok már közpénzekről dönteni. Túl mocskos vagyok hozzá. Nem tudok már életekről dönteni, túl sokszor „öltem” már. Nem tudok már emberek ezreinek hazudni, hisz százezreket tettem lóvá. Nem tudok már több vállalatot tönkretenni, mert már szinte egy sem maradt. Nem tudok már újat tenni az asztalra, mert már minden poénomat kilőttem. Nem találok már köpönyeget sem megfelelő méretben, mert már megforgattam egy párat. Nem tudok már tükörbe nézni, mert az Isten néz rám vissza onnan is…”

No, vajon van-e ilyen Emberke ebben az országban, aki érzi, lépnie kell. Még akkor is, ha a hatalom csábító és a pénz édes… Van-e esetleg olyan, aki kiállna és beismerné: pár éve ezt és ezt mondtam, de nem tartottam be, ezért most alázattal fejet hajtok a nép előtt és távozom. Állok elébe a következményeknek… Van-e olyan, aki pusztán csak annyit mondana, ez nem nekem való, csinálja más, én beláttam, hogy ehhez nem értek. Hm…

És akkor most jön a lényeg. Most jön az, hogy milyen jó, hogy nekünk volt Emberünk! Nekünk, hívőknek, volt egy Benedek pápánk! Olyan példát kaptunk Tőle, amely szinte egész életünkben kísérni fog minket. Nekünk volt egy hatalmas Emberünk, aki miatt sosem szégyenkeztünk és aki alázattal azt mondta, beismerte, POR ÉS HAMU VAGYOK… Fáradt vagyok. Megyek, pihenek… Jön majd helyettem egy másik Ember.

Hölgyeim és Uraim, a szerbiai közélet Emberkéi… Nos, itt a Tükör. Ebbe nézzenek!

„Az emberek szívesen dölyfösek és gyűlölködök, mihelyst módjuk nyílik erre; s legtöbbször valóban oly sajátosan kegyetlenek, mint a gyermekek. De te maradj alázatos, s ugyanakkor őrizd meg méltóságodat. Mert a kettőt csak egyszerre őrizheted meg. Emberi méltóságod torz magatartás lesz, ha nem dereng mögötte esendő lényed alázatának öntudata; alázatos magatartásod egy puhány gyávaságának kinyomata lesz, ha nem érzik e magatartás mögött emberi rangod. Ha az emberek között kell élned - s nem vagy tapír, sem keselyű, hol is élhetsz máshol? -, egyszerre kell uralkodnod és engedelmeskedned, mindig rangtartóan és szerényen, mindig komolyan és készségesen, mindig alázatosan és méltóságosan. Máskülönben pökhendi fráter vagy csak, szánalmas gyáva rabszolga. De Epiktétosz valóban rabszolga volt: mégis, alázattal viselte ezt a sorsot és uralkodott az emberek fölött.”

Márai Sándor: A füves könyv – Az alázatról és a méltóságról