Össznemzeti ninjázás

„Együtt leszünk, mint a gemenci szarvasok
Árvízkor, még sosem volt nagyobb
Esély,we are the world, give peace a chance,
I like Gemenc”

Mivel a Pilisben, egy kvázi zsákfaluban töltöttem a gyerekkoromat, tudom, hogy milyen elvágva lenni a világtól a téli hóhelyzet miatt. Nagyon-nagyon vidám. Soha nem volt a faluban annyi az egy négyzetméterre jutó mosolygós emberek száma – leszámítva persze a lagzikat hajnali 1 és 2 között, illetve az óvódás jelmezbált -, mint amikor a buszmegállóba elért a hír, hogy senki tovább egy tapodtat se. A hírt általában egy Valuska-szerű szent alkoholista hozta, aki túl a reggeli ötször fél dekán, újjászületve és kicsattanó jókedvvel újságolta, hogy Vörinél bezárult a hótorlasz (soha nem tudtuk meg, hogy honnan vette, de mindig pontosak voltak az értesülései). Akkor ott olyan volt, mintha mindenki valami hatalmas ajándékot kapott volna.

Mert mi ez, ha nem ajándék?

Hogyan kerülhet egy közösség – jelen esetben egy ország nagyobbik fele - olyan pál utcai fiús, gombháborús, komolytalanul-komoly helyzetbe, mint a mostani „katasztrófa”? Ha ugyanis árvíz, vörösiszap van, az nem túl vicces, mert ott a segítés katarzisán és hétköznapon kívüliségén túl nem lehetünk felhőtlenül vidámak. Akit érint, annak nagyon is a bőrére megy a játék és komoly következményekkel jár számára. Aki pedig segít, azt nem érinti közvetlenül, ő - valahol mélyen – csak katasztrófaturista. A valódi tragédiákkal szemben ez itt most közös vidámpark, cserkész-tábor, canyoning, szabadulós szoba, azzal felturbózva, hogy a „pácban mindenki benne van” és ez nem szabad kalandkeresésből következett be, hanem külső hatásra. A veszélytelenségi faktor pedig pontosan kibalanszírozott.

Tehát adott egy szokásosnál sokkal frusztráltabb és depressziósabb ország, ami kb. 36 órára elutazott egy olyan másik dimenzióba, ahol varázsütésre mindenki teszi a dolgát – persze a buta, de valójában senki által komolyan nem vett köznépi sápítozást leszámítva. Kívül kerültünk az időn és téren, a Karácsonynak is valami ilyesminek kéne lennie.

24 órát kell egy kocsiban tölteni. Na és? Kb. 0,5-1,5 litert fogyaszt alapjáraton egy kocsi óránként. Ha mégis elfogyna a benga, még mindig átülhetsz valaki máshoz.

Egyes településeken nincs áram 48 órán keresztül, húha, de kemény. Ha villanyfűtésed van, átmész a szomszédhoz, úgyis rég beszéltél vele és elborozgatsz a cserépkályha, illetve a szénnel vagy gázzal fűtött radiátor mellett.

A behavazott kocsiban a 11 hónapos gyerekével ülő apuka nekivág a 10 kilométeres „beláthatatlan útnak”, mert véletlenül nem vittek bébitápot magukkal. Amikor visszatér, olyan férfivá válik az asszony szemében, amit több órányi, végül sikeres mosógépszereléssel sem érhetett volna el.

Soha ennyi telefonszám nem cserélt gazdát.

Nem beszélve a valóra vált nagy egalitárius álomról, hogy itt most tényleg mindenki egyenlő, sőt, ha az X6-oddal maradtál ott az utakon, te leszel az, aki bekéredzkedsz az előtted veszteglő Astrába – elsőkből lesznek az utolsók.

A neten mindenfele felajánlási listák keringenek, mentőcsapatok verbuválódnak, mindenki segít, befogad, enni ad. Tűzoltók, meg vöröskereszt, meg tankok, meg meleg vizes tömlők. Ki meri a szívére tenni a kezét és letagadni, hogy ez van olyan jó, mint ninjásat játszani a kiserdőben, amivel azért kevés dolog ér fel.

A stúdió riporterek megfogták az isten lábát, félóránként lehet drámai és álaggódó arccal bejelentkezni, a helyszíni riporterek még inkább, ők vacogva mondhatják el, hogy nagy a baj, amivel meg is érkeztek karrierjük zenitjére.

(Az egyetlen jogosnak tűnő kérdést feltevőknek ajánlanám figyelmébe a baleseti statisztikákat, amelyek szerint napi 1,5 haláleset történik a magyar utakon)

Még a politikusok szánalmaskodása is szívet melengető volt. Áder homlokráncolása már a szokásosnál is extrémebb, Orbán végre kicsit kiengedheti a gőzt (láthatóan érti ennek a remek kalandnak a lényegét és a komoly arc mögött élvezi is). Úgy gondolnánk egyébként, hogy egy kormánypárti politikusnak egy jó tempóban elcsípett szolizásnál már csak egy ilyen válsághelyzet lehet jobb – főleg a mostani rázós szituációban. Egyedül az ellenzék politikusai harapták be a szájukat, mivel nem tudtak tüntetni a gonosz, haideri úton megindult kormány ellen. Pedig már olyan szépen kigondolták, hogy a 12 pontot hogyan fogják aktualizálni. Aztán viszont hamar rájöttek, hogy az „Orbán a hibás” felkiáltással – a posztszocialista reflexekre játszva - minimalizálhatják a veszteségeiket.

A legviccesebb az egészben, hogy a felháborodott „áldozatok” legtöbbje leleplezi magát: kiderül, hogy kiváló helyen volt a vészhelyzetben, barátságos emberekkel és valójában fergetegesen érezte magát.

Ezt kaptuk, méghozzá egy nemzeti ünnepen, és szigorúan belátható tartamban. Héló, március van és nem január közepe.

Szóval, jobb, ha abbahagyjátok az álszent nyavalygást. Örvendjetek, ’93 van újra és együtt nézzük a Kacsameséket, Risztov Éva hajrázik a Hyde Parkban, Mohácsnál győztünk, tizenhárom fürdőgatyás férfitől elsírjuk magunkat, Erdő Péter lett a pápa. Együtt vagyunk a Berekben.