„Hogyne, hallgatói szerződés nélkül megvan a kockázata, hogy a külföldre távozók egy része végleg kint is marad. Viszont ezt a kockázatot bőségesen ellensúlyozza a tudásmegosztás nyeresége. Arról nem is beszélve, hogy minél kevésbé akarják itthon maradásra kényszeríteni a fiatalságot, annál szívesebben jönnek vissza. Az igazán nagy tehetségek ugyanis nem azért mennek külföldre, mert mosogatói állást kapnak egy skót falu éttermében, vagy pusztán azért, mert többet kereshetnek. Azért mennek külföldre, mert a közhangulat ellentétes minden olyan törekvéssel, amely némi újdonságot hozna szakmájuk hazai életébe. Azért mennek külföldre, mert ők hiába lennének képesek előre jutni, itthon sokszor csak falakkal találják magukat szemközt. Elsősorban nem azért távoznak, mert itthon nincs pénz, hanem azért, mert az itthoni elit büszke a több évtizedes szaktudásbeli lemaradásra, és a röghöz kötés a diploma termelte plusz haszon kiaknázásán túl arra is kiváló módszer, hogy megakadályozzák a világból friss tudást importáló kihívók tömeges megjelenését.
Ez az gond nemcsak az egyetemi szakokat érinti, mindenütt jelen van, mindenre kihat. Amennyiben nem a saját lében fövés lenne az ország állítólagos fejlesztésének a fő módja, akkor nem volna szükség a röghöz kötésre, viszont az elitnek szembesülnie kéne a maga helyzetével a valódi világban, saját pozíciójával azokhoz képest, akikkel versenyeznünk kell. Erre persze érthető módon nincs igény, pedig nincs más kiút. Akkor talán végre az egyetemek is olyan hellyé válnának, amiket érdemes elfoglalni, amikért érdemes harcolni, mert hát most erről nagyrészt szó nincs, ez az egész küzdelem egyik nagy tragédiája.”