Olasz választások: Silvio, Mario, Beppe és a lóverseny

Nincs könnyű helyzetben a vasárnapi olasz parlamenti választások kimenetelét jósolni kívánó elemző. Még a sokat látott parlamenti újságírók, az országos napilapok befolyásos kommentátorai is csak csóválják a fejüket és várnak. Ilyen őrült hajrára, négy egymással versengő párttal/koalícióval errefelé sem emlékezik senki. Mi lesz itt hétfő délután, az urnazárást követően? És mi történik majd kedd reggel, amikor a pénzügyi piacok ítélkeznek majd az olasz nép döntéséről? A kérdés egyáltalán nem költői.

2011 decemberében európai (német) hátszéllel és a nemzetközi sajtó támogatásával Mario Monti kormánya a súlyosan megbillent pénzügyi egyensúly visszaállítását tűzte ki célul. A műtét sikerült, de a páciens haldoklik. Egy év „országmentő”, durva adóemelésekkel operáló szakértői kormány után az olasz gazdaság soha nem látott mélységbe zuhant: tavaly 2,2 százalékkal csökkent a GDP, és közel 15 százalékkal az ipari termelés. A munkanélküliség húszéves csúcson áll, miközben a fogyasztás szintje az 1980-as évek szintjét sem éri el. De ami fontosabb és szembetűnőbb az olaszok derűs természetét ismerők számára: ez az ország már nem hasonlít a korábbi önmagához. Az emberek morcosak, idegesek, dühösek. Igyekeznek jól öltözködni, igényesen étkezni, de közben minden felesleges költséget kiiktatnak. Görcsösen spórolnak vagy eladósodnak, és egyre többen észrevétlenül csúsznak le a társadalmi lejtőn, kelet-európai módon proletarizálódva.

Ráadásul a kormányzásban gyakorlatilag minden nagyobb jobboldali (a Berlusconi-féle Szabadság Népe) és baloldali (a Pierluigi Bersani vezette Demokrata Párt) politikai erő részt vett. Szüzességi bizonyítvánnyal tehát senki nem rendelkezik, kivéve a Monti-kormányt mindvégig ellenző, de marginális szélsőbal és a belső hatalmi harcok és pénzügyi botrányok által megtépázott Északi Liga. A kényszer szülte nagykoalíció tagjai egymásra és a leköszönő kormányra mutogatnak. Az igazság viszont az, hogy egy nagy európai ország demokratikusan megválasztott politikusai folyamatosan engedtek a nemzetközi zsarolásnak, és minden intézkedését megszavazták a nemzeti és európai érdekre hivatkozva, ezzel súlyosbítva az átlagpolgár (és a potenciális szavazó) helyzetét.

Mivel Olaszországban tilos közzétenni a választások előtt két hétben készített közvélemény-kutatásokat, a leleményes olasz bloggerek trükkös módszerhez folyamodtak a Notapolitica.it oldalon. Valójában nem létező illegális lóversenyekként mutatják be az egyes intézetek által végzett felméréseket, ahol egyre gyorsabb köröket fut Varenne (alias Berlusconi), Fan Idole (Bersani), Ipson de la Boccon (Monti) vagy Igor Brick, azaz Beppe Grillo, az Ötcsillagos Mozgalom karizmatikus vezérré vált humorista és blogger.

A nagy bizonytalanság nem érinti a győztes vagy legalább az első helyezett várható kilétét. Egyértelműnek tűnik az utolsó nem hivatalos felmérések alapján, hogy a legtöbb szavazatot (kb. egyharmadot) és parlamenti mandátumot (közel a felét) a Bersani vezette baloldali koalíció fogja megszerezni. A posztkommunisták erős területi (önkormányzati) pozíciókkal, elkötelezett, kipróbált káderekkel és egy öregedő, de stabil bázissal rendelkeznek, ami nagy előny egy ilyen kiélezett küzdelemben.

A második helyezett valószínűleg Berlusconi koalíciója lesz. A jobboldalt közel húsz éve uraló médiamágnás utolsó választási küzdelmét vívja, és noha óriási hátránnyal indult a nem éppen briliáns kormányzása után, ma csak néhány pontos különbség választja el a szürkének tartott Bersanitól. Megelőzni nem fogja baloldali riválisát, de megakadályozta a jobboldal szétesését.

Jóval érdekesebb a harmadik helyért folyó küzdelem. Másfél hónapja még úgy tűnt, hogy a Mario Monti által gründolt középutas koalíció (melyek illusztris tagjai Gianfranco Fini házelnök, Pierferdinando Casini örökifjú kereszténydemokrata és Luca Cordero di Montezemolo üzletember) a szavazatok 18-20 százalékát megszerezve komoly alternatívát kínálhat a gyengülő jobboldalnak, és koalícióra kényszerítheti a baloldalt, amit a pénzügyi piacok is támogatnak. Mára azonban a koalíció ereje kifogyott, és tíz százalék körüli eredményt jósolnak neki.

A választások igazi győztese – a végleges eredménytől szinte függetlenül – Beppe Grillo Öt Csillag nevű protestmozgalma. Egy hónapja még 13 százalékon mérték, ma a 20 százalékos álomhatár sem tűnik lehetetlennek. De kik és mit akarnak Grillo hívei? A pár éve alakult internetes mozgalom valahol a német kalózpárt és a görög Sziriza között helyezkedik el: Európa-párti, de hevesen ellenzi a pénzügyi ortodoxiát, a környezetszennyező ipari beruházásokat, a szolgáltatás szektorban kialakult privatizált monopóliumokat. Erkölcsi téren és bevándorláspolitikában liberálisnak mondható, ugyanakkor a mikrotársadalom, a kisközösségek pártolója. Szavazói és aktivistái többnyire 35 év alattiak (ebben a választói szegmensen az Öt Csillag messze a legnépszerűbb párt): a velük interjút készítő szociológusok „végtelenül normális embereknek” jellemzik őket, akik rendezett környezetben élnek, mindennap ingáznak (természetesen nem autóval, hanem vonattal vagy busszal). De sok egyetemi hallgató, külföldön élő olasz és munkanélküli is erre a pártra fog szavazni, aminek legfőbb célja (még) nem a kormányzás, hanem a politikai elitnek adandó pofon.

A korábbi kormányok csődje, a teljes politikai paletta erkölcsi leamortizálása radikális hangulatot teremtett, és Grillo mozgalma a rendszerváltók gyűjtőpártjává nőheti ki magát. Hogy ehhez mit szól Európa, kedd reggel kiderül. Az ország kockázati felára meredek emelkedése intő jel: itt valami készül.

*

Szerzőnk történész, az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa