Kinyírták jobbról – L. Simon menesztéséről

Miután a Heti Válasz Online és a Magyar Nemzet Online szerkesztőségének megerősítették, szinte bizonyossá vált: L. Simon László kulturális államtitkárt hamarosan menesztik posztjáról. Megrendült benne Balog Zoltán emberi erőforrások miniszterének bizalma – írja a Népszabadság Online, mely szerint valószínűleg ennek az volt az oka: »nem tudott azonosulni a hivatalos kultúrkampf megjelenésével«. Hogy ezután a HVG.hu újságírójának állítólag cáfolta az értesüléseket, majd az Emmi cáfolta, hogy L. Simon hivatalosan cáfolt volna bármit, már tényleg a bohózat kategóriájába tartozik. Ott voltam a Terror Háza Múzeumban megrendezett beszélgetésen, és az államtitkár ott semmi jelét nem adta annak, hogy a hírek ne lennének igazak. Karácsony Gergő még viccelődött is azon, hogy L. Simon az MMA-ügybe bukott bele, Vári György moderátor kérdésére pedig csak annyit felelt a beszélgetés végén, hogy jelenleg államtitkári pozíciójában van jelen. Utána az újságírók gyűrűjében a lehető leggyorsabban elhagyta a termet, és úgy tűnt, konkrét választ egy nyomába szegődő riporternek sem adott. Nem úgy tűnik, hogy a lemondatás kacsa lenne; Stumpf András el is búcsúztatta az államtitkárt a Heti Válasz Online-on. Bár magam is vitattam L. Simon bizonyos ötleteit, mégis úgy éreztem, érzem: megfelelő volt e posztra, és döntései mögött hozzáértés és tapasztalat. Mondhatni, szakmabéli is volt, hiszen a másik oldalról, művészként is megtapasztalta a kultúra világát.

»Kiérlelt világnézet és kritikus szellem« – írja róla Szubjektív Ikonosztáz című könyvének előszavában Gulyás Gábor, és körülbelül én is ezen tulajdonságok miatt érzem úgy, hogy szemléletmód és hozzáállás okán is alkalmas volt L. Simon a kultúrpolitika igazgatására. Tudta, mit képvisel, ugyanakkor befogadó volt más elképzelésekkel szemben is – értékrendjével tökéletesen tisztában volt, épp ezért akart és tudott is nyitni más értékrendek felé. Ez persze nem jelenti, hogy könnyedén el lehetett volna tántorítani az igazától: ahogy Gulyás Gábor, ő is sziklaszilárdan hitt egyes meglátásainak helyességében.

Gulyásról a szalonszerű tárlatok MMA-s felvetése után derült ki, hogy nem ingatható meg egykönnyen, nem győzhető meg arról, hogy támogasson egy általa eleve rossznak tartott konstrukciót: a képző- és iparművészet demokratikus bemutatására tett kísérlet ugyanis távol áll a legtöbb kortárs művésztől, azt anakronisztikus és értelmezhetetlen módszernek tartják. A művészetet ugyanis nem lehet demokratizálni, nem lehet mindenkit beengedni alanyi jogon: itt értékelválás zajlik, és csak annak sikerülhet bekerülnie, akinek műve szakmai szempontok alapján is értékelhető. Itt nincs »de most jön a jobboldal«, nincs »jöjjön el nektek is hét szűk esztendő«: a kultúra nem viselheti magán a politikai szempontok alapján történő osztályozást, és nem tűri meg a pusztán ideológiai alapon bekerülni kívánókat. Tudta ezt Gulyás, ezért lemondott; és tudta L. Simon is, de valamiért szükségét érezte a maradásnak. Végig szerette volna csinálni, elvégzésre váró feladatok sorát látta még maga előtt. Ebben viszont hibázott. Van, amihez már nem lehet szájhúzás mellett asszisztálni, és van, amiről világosan ki kell mondani, ennek 2013-ban nincs létjogosultsága. De politikus alkatról van szó, így nem egykönnyen szenved vereséget.

Ma kulturális értelemben két jobboldal van. Nem volt ez nagyon másként eddig sem, de most még világosabban kirajzolódtak a határvonalak. Az L. Simon, Gulyás, Rockenbauer (»nem az a konzervatív, aki nem érti a kort, amiben él«), Szörényi és megannyi más szereplő által képviselt, egyébként sokszínű és akár egymással is meccselő körök tisztában vannak saját kulturális értékeikkel. Meg tudják magukat határozni, ugyanakkor másokhoz is képesek azok saját értékének jogán viszonyulni és befogadóak a más értékekkel szemben, mert tudják: csak azokkal együtt jön létre a teljesség.

Nem így van ez a kultúrpolitikával flörtölő másik térfélen, melyet bizonyos értelemben szintén jobboldalinak neveznek: őket képviseli többek között Fekete György avagy Kerényi Imre, akik a kulturális térfélen is csak szekértáborok küzdelmében tudnak gondolkodni. Akik a kultúrkampf fokozásához (olykor sok éves) munkájukkal járultak hozzá az árok jobb oldalán. Akik már sokszor egyértelművé tették, hogy kissé egysíkúan szemlélik a magyar kultúra alakulását, és ideológiai okokból úgy érzik, olyanoknak is nagy fontosságot kell tulajdonítani, akik ezt művészetük okán nem feltétlenül érdemelnék ki. Akik szerint Wass Albert és Nyirő József indokolatlanul lett háttérbe szorítva, ugyanakkor Esterházy Péter és Tarr Béla jogtalanul került rivaldafénybe. Hogy bőven vannak ilyenek a világnézetileg baloldali-liberális művészek között is? Világos, de sepregessünk csak a magunk háza táján. Módszereik és szempontjaik a szocializmus élharcosaiéhoz hasonlítanak: csak akkor éppen Váczi Mihályt és Szilvási Lajost kellett tolni – hogy emiatt olyan nagyságok szoruljanak háttérbe, mint Márai Sándor, Petri György, vagy a nyolcvanas években az egyetlen betiltott játékfilmmel büszkélkedő Jeles András.

Sokak számára megnyugtató volt L. Simon kinevezése, hogy ezzel talán másféle (és érdemi) kultúrpolitika bontakozhat ki. Nem így történt. Miután a kulturális államtitkár tett egy aprócska kísérletet arra, hogy szakmaibb mederbe terelje a vitákat, már végképp nem nézték jó szemmel tevékenységét. Így talán a maga teljességében mutathatja meg magát a kultúrharc: jöhet az MMA és a giccsözön, a »mi jövünk« és »ti mentek« kerényis jelszavára.