Vasúti kétnyelvűség: rosszul csinálod

„Az MKP múlt heti táblaállító akció-sorozata rosszul megrajzolt karikatúrája volt annak a típusú polgári aktivizmusnak, amit felénk leginkább a Kétnyelvű Dél-Szlovákia neve fémjelez. Az ekecsi JRD kerítésére, illetve az örsújfalui betonoszlop-maradványokra kihelyezett táblák esete halvány árnyéka csupán annak a történetnek, ami fél éve Ekel község vasúti megállójánál játszódott le. A két kezdeményezés összehasonlítása nem a kákán is csomó kereséséről vagy a politika iránti általános ellenszenvről szól, inkább arra a színvonalbeli különbségre utalnék itt, ami különösen azért aggasztó, mert míg az MKP egy alanyi jogon állami támogatás(ok)ban részesülő monstrum, addig az önszerveződő civilek közismerten egyszeri adományokból valósítják meg ötleteiket. Az igénytelen kivitelezés és a kreativitás hiánya azonban nem a legfőbb probléma. Az sokkal inkább abban áll, hogy egy 110 ezer választópolgárt képviselő és egy félmilliós közösségre hivatkozó pártnak ennél többet kell letennie az asztalra, ha az érdekképviselet komolyan akarja gondolni.

A vasút nem éppen kisebbségbarát hozzáállása természetesen nem új keletű probléma, gyakorlatilag egyidős a szlovákiai magyarság létrejöttével. Leszámítva az első Csehszlovák Köztársaság végnapjait 1938-ban, a mindenkori államhatalom nem tett kísérletet egy olyan méltányos rendezésre, mely a vasutakon lehetővé tette volna a magyar nyelv vizuális használatát. Van azonban egy fontos különbség: míg a két világháború közötti magyar pártok egyik sokat hangoztatott sérelme volt a kiszorított magyar feliratok ügye, a rendszerváltás után fellépő politikai elitet a vasúti egynyelvűség nem tudta különösebben lázba hozni. Ezért történik aztán, hogy a táblaállítás legtöbb kritikusa épp azt rója fel, hogy a kétnyelvűség témája csak azt követően került a pártok érdeklődési körébe, miután a civil és önkormányzati kezdeményezések a homloktérbe állították azt. Ez egyrészt igaz, el lehet mondani, hogy ez így nem hiteles, de a világ már csak így működik. Sőt, örvendetes lenne, ha a civil szektor által górcső alá vett problémák minél nagyobb arányban válnának a politikum célkitűzéseinek szerves részéve. Az is teljesen rendben van, ha egy politikai erő performanszokkal irányítja magára a közvélemény figyelmét. Erre számos példát láthattunk már Gyurcsány éhségsztrájkjától kezdve a Ficonak ásót postázó rimaszombati polgármesterig. A politika végső soron a dramaturgiáról szól, egy-egy színpadias és drámai(nak szánt) aktusnak igenis meg van a maga létjogosultsága. Ezt nem kívánom elvitatni és úgy vélem, a lényegi probléma sem ebben keresendő.”