A kosz nem ragad, nem bűzlik - a Nick Cave And The Bad Seeds új lemeze

„A két klipesített dal, a We No Who U R és a Jubilee Street mellett azonban nehéz kiemelhető pontokat találni a lemezen. Mintha csak valami súlyos hangulatot adna, nem pedig a saját talpukon is megálló dalokat, amik amúgy nyugtalanítanak is. És bár a filmzenés összevetés olcsó hasonlat, de nem lehet nem elsütni, főleg, hogy Warren Ellis hegedűinek ilyen hangsúlyos szerep eddig inkább a Cave-vel közös tényleges filmzenéken jtutott, például az egyébként is csodálatos Jesse Jamest még fantasztikusabbá tevő számokban. Azzal a különbséggel nyilván, hogy a Push The Sky Awayen ének is van - és sokszor bizony pont itt kezdődik a gond.  Elkezdődik egy tök jó dallam, egy klassz hangszereléssel kiválasztott téma, menőn nyugtalanító dobok a háttérben, hú, ez szuper, még akármi is lehet belőle - és akkor Nick Cave beleerőszakol a dalba, hogy több mint hét percen át a Higgs-bozonról bluesoljon.

Nem új elem ez sem, persze, Nick Cave sohasem a sima, bármilyen zenét megszelidítő énekmódjáról volt ismert, inkább arról, hogy abszolút a maga uralma alá hajtja a hangszereket. Mégis, most ez a módszer simán csak vontatottan, unalmasan működik. Nem válik fárasztóvá, mert maguk a részletek meg tudnak fogni: a Wide Lovely Eyes baljós cicergései, a We Real Coolba a refrén mellé érkező zongora-vonós meleg témái, meg még sok-sok ilyen apróság. Ám ha a darabokat összeteszem, nem állnak össze valami nagyobb és élvezetesebb képpé. Így a lemez többször tűnik színtisztán csak fáradtnak, mint valaminek, ami belefáradt valamibe, akármibe, egy sejthető háttérbe. Mintha megragadna ott, hogy atmoszférát akar teremteni. Ami akár jó is lehet amúgy, de ha mellé tesszük, hogy milyen remekül működik a jól felépített Jubilee Street, ami több ponton is gallérjánál fogva húzza és löki a hallgatót, klasszikus emelkedéssel és tetőponttal - akkor mégis csalódás, hogy a lemezen található többi nyolc dal java része nem tud ilyen eszközöket felmutatni. Mintha ezt most akár mindenféle irónia nélkül komolyan is lehetne venni.”