Nekem semmi bajom a bosszúval. Meggyőződésem, hogy az „igazságosságról” és a bűnösök „átneveléséről” eltartott kisujjal folytatott halandzsázások ellenére minden büntetés hordozza a bosszú késztetését. Lehet, hogy ez nem helyes, de megváltoztathatatlan. Az áldozatoknak szükségük van a bosszú katarzisára, hogy fel tudják dolgozni, ami velük történt.
Tartok azonban attól, hogy a dotohós blogger ezt nem így látja. Nem szokták így látni, amíg nem a saját bosszújukról van szó, ami „természetesen” igazságszolgáltatás csupán. Márpedig, ha nem így látja, akkor bizony a magyar vagy a német hadsereg oroszországi tettei nem mentik, de még csak nem is magyarázzák a Vörös Hadsereg rémtetteit. Mert ha jogos a bosszú, akkor talán lógassuk fel Biszku Bélát, meg még néhány ma élő kommunista bűnöst – hiszen Csatárynak sincs kegyelem.
Mikor idáig eljut, következik az objektivitás mérföldköve: a „bizonyítás”. A bizonyításhoz a híresen »hiteles« forrásokhoz, az orosz levéltárakhoz fordul. Ezek elfogulatlansága és valósághűsége legendás – emlékezzünk Katynra és Napóleonra: a történelmet a győztesek írják. Sokatmondóak a felhasznált fotódokumentumok is. Az állítások igazát mi sem bizonyíthatja jobban, mint a Lenin emlékmű vagy a mai utcakép a magyarok kegyetlenkedésének helyszínén, nyilván még ma is süt róluk a vadállatias fasiszták ártó szelleme... Sokatmondóak az égő falu mellett lefényképezett fasiszták képei is – hiszen soha senki más falut fel nem gyújtott, csak ők – valamint az elfogott »partizán« képe is (aki egyébként a Vörös Hadsereg egyenruhájában van). Az Álgya-Pap Zoltánról készült kép is bizonyító erejűnek tűnik – csak rá kell nézni, de ha ez nem lenne elég, ott a híresen megbízható Wikipédia.
Azután itt van a következő „igaz” beszámoló: „Vakító máglyaként égett a tűz. Két magyar a vállánál és a lábánál fogva a tűz fölé tartotta a hadifoglyot, a hasát és a lábait sütötték. Hol a lángok felé emelték, hol a lejjebb engedték, és amikor elcsendesedett, arccal a tűzre dobták. Hirtelen összerándult újra a fogoly. Ekkor a magyarok a bajonettjeikkel hátulról ledöfték«. Na most, próbáljuk ezt nem haladó módon technikailag elképzelni. A „vakító máglyaként” égő tűz fölé puszta kézzel foglyot tartó katonákkal, a bőrük nyilván azbesztből volt, vagy amikor a tűzre dobott foglyot – ott a tűzben – leszúrják... és így tovább. Íme előttünk áll a haladó objektivitás a maga teljes valójában, és kijelenti: elismerjük, hogy az oroszok kegyetlenkedtek és erőszakoskodtak, de a magyarok is. És éreztetjük, hogy haladó szimpátiánk nem a fasiszták oldalán áll, és természetesen »felszabadítókról« beszél. Ki ítélhetne el egy felszabadítót?