Az evangelizáció nem részfeladat, hanem az Egyház küldetése

„Az első szekció témája az új evangelizáció. Sokat beszélünk mostanában a megújulásról, a missziós lendületről: melyek a konkrét tapasztalatok, hogyan jut el ez az üzenet a mai keresztényekhez, hogyan élik meg mindennapjaikban?

Nem véletlen, hogy a Katolikus Egyház a II. Vatikáni Zsinat évfordulóján éppen az új evangelizáció témájában hívott össze püspöki szinódust. Szükség van arra, hogy újra megértsük az Egyház misszióját, hiszen megváltozott körülöttünk a világ. Ma már nem működnek azok a módszerek, amelyekkel az Egyház több száz éven keresztül élt. Egy falusi társadalomban adottak voltak a közösségek, ma pedig az urbanizálódott világban létre kell hozni őket. Régen a hitoktatás csak a gyerekeket érintette, ma pedig azt látjuk, hogy a felnőttek nem részesültek hitoktatásban, feléjük is kell irányulnia. A szentségek kiszolgáltatása régen automatikus módon történt: aki megszületett, azt megkeresztelték, bizonyos kort elérve elsőáldozó, majd bérmálkozó lett. Ma a szentségekhez a katekumenátus útján vezetjük el a szentséget kérőket. Régen a személyesség adott volt, ma létre kell hozni. Régen nem volt szükség a misszióra, mert mindenki keresztény volt; ma pedig azt látjuk, hogy a misszióra nevelni kell. Mindenki, minden megkeresztelt ember hordozója az evangéliumnak, nem csak a papok és a hitoktatók. A régi szisztéma elvárt, feltételezett és működtetett: elvárta, hogy az emberek eljöjjenek a templomba; feltételezte, hogy mindenki érti, miről van szó; feladata az volt, hogy az intézményrendszer működjön. Az új evangelizációban a missziós gondolkodás került előtérbe, a tanúságtétel kapott főszerepet.

A II. Vatikáni Zsinaton, illetve 1975-ben az Evangelii Nuntiandi kezdetű apostoli buzdításban fogalmazta meg az Egyház ezt a fajta evangelizációt. Az evangelizáció nem egy részfeladat, hanem maga az egyház küldetése. Nem csak igehirdetés, nem csak a szentségek kiszolgáltatása, nem csak katekézis, hanem az Egyház minden tevékenysége evangelizáció. Ahogyan vagyunk, ahogyan létezünk, az mind az evangélium továbbadása. A Katolikus Egyház ezzel az ősegyház gyakorlatához tér vissza, amikor az őskeresztények a hitet életük tanúságtételével adták tovább. Az élet tanúságtétele ez: „Úgy világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!” A közösség tanúságtétele: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” Az igehirdetés tanúságtétele: „Menjetek az egész világra és hirdessétek az evangéliumot…” Az igehirdetés, a közösség és az élet tanúságtétele egymásra épülve válik hatékonnyá.

Milyen kép rajzolódott ki az első ülések során: melyek a legfontosabb feladatok az új evangelizáció életre váltása érdekében?

Ha ismerem a célt, a »hogyan«-t meg lehet találni. A cél pedig, hogy találkozzunk Isten szeretetével és válaszoljunk rá. Szolnokon azonnal elkezdtünk ötleteket mondani, hogyan lehet az embereket behozni a templomba. Mindenki érzi a helyi közösségeiben, hogy bezárultunk a magunk egyházi kultúrájába. Innen ki kell tudni lépni. A kérdés, hová lépünk és hogyan, és kiket hívhatunk meg oda, ahová megyünk. Melyek azok a terek, ahová meghívhatjuk azokat a barátainkat, akik nem vallásgyakorlók, de szimpatizálnak a tanúságtételünkkel, az életformánkkal. Erre a térre használjuk a templomkert fogalmát: ahol találkozhatunk, ahol különféle összejöveteleket tarthatunk. Ilyen missziós alkalom lehet például a nyitott templomok éjszakája, ahová sokan eljönnek: művészek, tanárok, az irodalom kedvelői. Lehet ilyen alkalom, amikor a hittanos gyerekek szüleit meghívjuk egy bográcspartira; egy sportrendezvény, például a fiatalok ökumenikus jellegű, 24 órás kosárlabda-partija; vagy a 72 óra kompromisszum nélkül… Ezeken a helyeken közösen teszünk tanúságot arról, hogy lehet egymást szeretve élni.”