Megismerni Szlovákiát II. – Kis szlovák legendárium XI.

Sorozatunk a legendáriumokról szól, elsősorban szlovák legendáriumokról a magyarokkal kapcsolatban. Előző posztunkban azonban kitekintettünk olyan kérdésekre is, amelyek nem közvetlenül kapcsolódnak a két nép viszonyához. A kommunista korszakot, mint írtuk, Csehszlovákia viszonylag jó gazdasági és társadalmi állapotban fejezte be, különösen a szlovák országrész, amely jelentős gazdasági fejlődésen ment át cseh támogatással. Minden tündérmese befejeződik egyszer, és 1989-ben a bársonyos forradalommal Szlovákia aranykora is véget ért. A szlovákokat, akik 1968-ból mind gazdaságilag, mind államjogilag profitáltak, a beharangozott nagy változások a csehekkel szemben inkább aggodalommal, mint reménnyel töltötték el. Ez a különbség a két nép várakozásaiban nemsokára meg is nyilvánult az első szabad választások eredményeiben.

Szlovákiában a kommunista párt örökségén többen osztoztak. Elsőként természetesen meg kell említeni a reformkommunistákat (SDĽ), a Jan Slota-féle szélsőséges nacionalistákat (SNS), de elsősorban a Vladimír Mečiar vezette HZDS-t. A párt ideológiáját leginkább az SNS-nél valamivel enyhébb (cseh- és magyarellenes) nacionalizmus és a szociális demagógia keverékeként lehetne jellemezni. Ezért talán nem meglepő, hogy nemsokára, a bársonyos forradalom után újból terítékre került a csehszlovák államiság régi-új központi témája – a cseh-szlovák viszony. A Csehszlovákia széteséséhez vezető utat kisebb-nagyobb botrányok és értelmetlen viták kísérték, mint például a nagy „kötőjelháború”, vagy a köztársasági elnök, Václav Havel kíséretének megtámadása Pozsonyban, a Tiso-féle náci bábállam hívei részéről. A probléma gyökere a két nép már fentebb említett, egymással szöges ellentétben lévő várakozásaiban rejlett. A csehek piaci reformokat és egy jól működő gazdasági-politikai rendszert akartak. Mečiar viszont függetlenséget és „nemzeti” „szocializmust” ígért a népnek, magának pedig saját hűbéreseket és hűbérbirtokokat keresett Prága bármiféle felügyelete nélkül.

A mindig pragmatikus cseh elit ugyanakkor belátta, hogy gazdaságilag nem éri meg nekik tovább fogni az agresszív kismalac módjára viselkedő szlovákok kezét, ezért azt mondták, ha Mečiar saját országot akar magának, akkor legyen neki. És bár a lakosság többsége egyik országrészben sem értett egyet Csehszlovákia szétválásával, Mečiar és Klaus nagyon gyorsan megállapodtak a részletekben és végrehajtották a szükséges államjogi változásokat. A két politikusból pedig ennek a huncutságnak köszönhetően nemsokára két független állam miniszterelnöke lett.

*

Vladimír Mečiar, Szlovákia államalapító miniszterelnöke egészen 1998-ig uralta az országot. Uralkodását leginkább a titkosszolgálat, a maffia és a gazdasági szféra összefonódása, a magyar kisebbséggel szembeni nyílt sovinizmus és az oroszokkal, mint keleti nagytestvérrel való bratyizás jellemezte. Mivel a privatizáció során a Mečiarhoz való hűségen kívül nem igazán volt más kritériuma a vagyonszerzésnek, akkor egy csomó, hozzá nem értő, vagy erkölcsileg több mint kifogásolható ember jutott mesés vagyonokhoz.

A kilencvenes évek a szlovák maffia aranykoránakszámítanak, a szomszédban is akcióztaknéha. Az állami apparátus óriásira duzzadt, a bankok egy csomó rossz hitelt halmoztak fel, az ország pedig külpolitikailag elszigetelődött. Mečiar az életszínvonalat ideig-óráig fenn tudta ugyan tartani az ország belső eladósítása árán, de külpolitikai számításai, amelyekben a „keleti szélre” azaz Oroszországra támaszkodott, nem váltak be, ami nem is csoda, ha figyelembe vesszük azt a káoszt, amibe Oroszország a kilencvenes években süllyedt.

A Nyugat számára Szlovákia Mečiar alatt egy „fekete lyuk” volt Közép-Európában: módszere, stílusa a műveltebb, többnyire városi lakosságot és a magyar kisebbséget is már eleve taszították. A vezér elég paranoiás is volt, és sok, a rendszerváltás és a privatizáció során meghízott hazai oligarchával rúgta össze a port, mint pl. Jozef Majskýval vagy Pavol Ruskóval, akik mind összefogtak ellene. Az 1998-as választásokat Mečiar még mindig meg tudta nyerni, és a posztkommunista pártok a mandátumok több mint 60%-át vitték a választásokon; viszont mivel ezeknek egy része (SDĽ, SOP) a jobboldal és a magyarok mellé állt, végül ők alakíthattak kormányt, kompromisszumként pedig a színtelen-szagtalan „vasutasból”, Mikuláš Dzurindából csináltak miniszterelnököt.

*

Dzurinda a várakozásokkal szemben jóval agilisabb vezetőnek bizonyult, mint ezt a királycsinálók hitték, és egy önálló figurává nőtte ki magát a szlovák politikai palettán. Az általa vezetett kormányok 1998-tól egészen 2006-ig kormányozták az országot, és Szlovákia politikájában 180 fokos fordulatot hajtottak végre. Szlovákia nemsokára a Nyugat szemében az európai integráció legelkötelezettebb híve lett, a gazdaságpolitikában pedig következetes jobboldali fordulatot hajtott végre, kemény megszorításokkal, privatizációval és a bankok konszolidációjával. Ez azonban igen fájdalmas volt. Csak a bankok feltőkésítése a GDP 16%-ába került, a pénzt pedig ehhez nem külföldi hitelből, hanem „a zemberektől” vették el. Az életszínvonal drasztikusan csökkent, a munkanélküliség tartósan 15-20% között mozgott, megindult a fiatalok kivándorlása és a regionális különbségek még inkább elmélyültek.

Ezeknek a reformoknak viszont megvoltak a haszonélvezői is, akik támogatták Dzurinda kormányzását: elsősorban a kis és közepes vállalkozók, a tehetősebbek és a „pozsonyiak“, akiknek ezek a reformok, elsősorban az országba beáramló külföldi működőtőke-beruházásoknak köszönhetően jelentősen javult az életszínvonala. A korrupció módszerei is kifehéredtek és valamelyest civilizálódtak, mert a pénz és a „vastagnyakúság” már elvált egymástól. A kétezres évektől kezdve egyre ritkábban fordultak elő a kilencvenes évekre oly' jellemző nyilvános kivégzések, robbantások és utcai lövöldözések.

Ennek ellenére a rendszer támogatói jóval kevesebben voltak a rendszer ellenségeinél. Hogy Dzurinda 2002-ben nem bukott meg, azt csak annak köszönhette, hogy a posztkommunista tábor, amely a leadott szavazatok kb. 60%-át kapta, ekkor egymás felszalámizásával volt elfoglalva: a régi vezér Mečiar még ezeket a választásokat is meg tudta ugyan nyerni, viszont az új fiú, Robert Fico keményen megszorongatta. A második Dzurinda-kormány korrupciós botrányokkal övezve esett szét, 2006-ban pedig Robert Ficonak végre sikerült konszolidálni a posztkommunista pártokat a SMER-SD ernyője alatt. Első kormányában még visszatért az „államalapító” Mečiar és Slota, viszont Ficónak sikerült 2010-re teljesen leamortizálni őket.

*

Még ha nem is biztos, hogy 2016-ban Fico alakít kormányt, mérget vehetünk rá, hogy a kilencvenes évekbeli Mečiarhoz hasonlóan egy ideig ő lesz a szlovák politikai paletta meghatározó figurája. Elődjéhez képest nem egy született népvezér és nem is olyan jó szónok – viszont jóval pragmatikusabb nála, és ezidáig mentes a paranoiától, amely Mečiart jellemezte. Fico megértette, hogy hol húzódnak a Nyugat érdekei, és gondosan odafigyel arra, hogy ezeket ne sértse. Cserébe számíthat a Nyugat jóindulatú félrenézésére, ha kényes kérdésekről van szó, mint például a magyar-kérdésben. A nyílt magyarellenes sovinizmus ugyan nem idegen tőle, hiszen a Malina Hedvig-ügytől kezdve egészen a kettős állampolgárságot tiltó törvényig mind az ő pártja és nem az SNS számlájára írható, de azért itt is megnyilvánul a pragmatizmusa. Megértette ugyanis, hogy a felvidéki magyar kisebbség eltüntetése (abban ne kételkedjünk, hogy ez a célja) nem feltétlenül a direkt támadásokkal segíthető elő, a folyamatot leghatékonyabb úgy támogathatja, ha a magyar közösséget belülről osztja meg.  

Északi szomszédunkkal kapcsolatban erősen kitart a „jól működő Szlovákia” legendája. Ez nem is annyira a szlovákok legendáriuma, hanem a magyaroké. Kétségtelen tény, hogy Szlovákia valamikor a múlt évtized közepén megelőzte az egy főre jutó GDP tekintetében Magyarországot, bevezette az eurót (kérdés persze, mi lesz a vége – mármint az eurónak...), és ma sokaknak modellszerűnek tűnik. A valóság sokkal prózaibb: Szlovákia egy jó, a magyarnál sok tekintetben jobb kiindulóhelyzetet játszott el, de aztán kemény munkával és komoly áldozatokkal visszakapaszkodott. Ezt helyes dolog elismerni, misztifikálni azonban nem érdemes.