A generációk közötti igazságosságról

„Miközben gyors ütemben haladunk az egyre kisebb állami szerepvállalás és az egyre nagyobb egyéni felelősségvállalás felé, a jövőre felhalmozott - a közgazdaságtanban implicitként ismert – adósság csodálatosan rejtve marad a szemünk elől. Olyan kötelezettségvállalás ez, amely jelen pillanatban még nem olyan nyilvánvaló, hogy akár a társadalom, akár az újraelosztás arányainak megállapításával felhatalmazott kormányok felismerjék ennek jelentőségét. Jelenleg az állami költségvetés ötödét fizetjük nyugdíj vagy nyugdíj jellegű kiadásokra, aminek aránya az állami költségvetés csökkenésével a jövőben tovább nő majd. A nyugdíjkorhatár 65 évre emelésével ugyan nyert néhány évet a kormány, a következő két kormányzati ciklus során már a »Ratkó-gyerekek« nagy része nyugdíjba vonul, mely –a nyugdíjrendszer reformja nélkül – hirtelen és kényszerítő módon nehezedik majd az akkori kormányra.

Súlyos hiba lenne az ország jogi és politikai rendszerének alapvető (egyébként neokonzervatív) átalakításán buzgólkodó kormány részéről, ha figyelmen kívül hagyná, hogy a tandíjfizetés és a magyarországi munkavállalásra kötelezett ifjúság és fiatal munkavállalók saját hitelük és életkezdési befektetéseik terhe mellett nem lesznek képesek a legnépesebbre duzzadt nemzedék, a Ratkó gyerekeket és elődeiket magukba foglaló nyugdíjjogosult réteg eltartására. Ez elviselhetetlen teher. Az európai összehasonlításban is kiemelkedő színvonalat biztosító nyugdíjrendszer fenntartásának eddig is a járulékfizető generációk viselték a terheit, amely teherviselési képesség azonban a fent leírtak hatására hamarosan eléri a maximumát. Nem térhetünk ki a probléma elől azzal, hogy majd a nyugdíjas családtagok segítenek az életkezdésben a fiatal családtagoknak. Az ifjú generációk csak akkor lesznek képesek az életkezdésre, a diákhitel visszafizetésére, a családalapításra és lakásvásárlásra, ha adó és ülönösen járulékfizetési kötelezettségeik jelentősen csökkennek, máskülönben a jövőjük valóban kilátástalanná válik.

A probléma súlyosságát növeli, hogy a nyugdíjas és az ifjú nemzedékek között fennálló (inter-generációs) feszültség egészen az egyes családokig, a »vacsoraasztalig« ér, sőt még tovább, a pártpreferenciákig. Magyarországon a generációk közötti feszültség törésvonallá mélyült, amely jól megmutatkozott a magyar pártrendszer 2010 körüli átrendeződéséből, a főként fiatal generációk támogatását élvező Jobbik és LMP Parlamentbe jutásából.

Lehet vitatkozni egy-egy döntés jóságán egyéni értékek és értékítéletek mentén (az állami vagy az egyéni finanszírozású felsőoktatást tartjuk-e jónak). A kormányzás jóságának megítélése viszont a helyes arányokról szól.”