„Keresztelő arra szólít, hogy mindannyiunk feladata a munkánkból fakadó alapvető elvárásokat teljesíteni. A behajtó hajtsa be az adósságot, és ne dolgozzon saját zsebére. A rendőr-katona tartsa fenn a rendet, és ne dolgozzon saját zsebére. A bolti eladó ne verje át se a főnökét, se a vevőt, ne dolgozzon saját zsebére. A marketinges, a cége nevében megbízásokat kiadó, szerződéseket kötő szervezet a cég hasznát - és ne a sajátját - keresse. Az autóvezető a főnöke érdekeit keresse (és persze a többi autóstársa érdekeit védő szabályokat tartsa be) döntései során, ne a sajátját. Nem azt követeli, hogy behajtóként, katonaként, stb. a »társadalmi igazságosságot« keressük. A feladatunk a ránk bízott feladat ellátása, az általunk tett ígéretek megtartása.
Tegyük hozzá, ezt azután mondja, miután általában minden emberhez (és nem egyes szakmák képviselőihez) beszélve elmondja, hogy: »akinek két ruhája van – válaszolta –, az egyiket ossza meg azzal, akinek egy sincs. S akinek van ennivalója, ugyanígy tegyen.« Hogyan viszonyul egymáshoz a két követelmény? Úgy tűnik így: szakmánk szabályai szerint eljárni akkor is kötelességünk, ha az ellentétes lenne az igazságosság-érzetünkkel. Nem úgy kell a szegények felé fordulni (amely persze minden ember felelőssége), hogy a megbízónk érdekei, közvetlen feladataink elé helyezzük az övékét, hanem úgy, hogy a sajátunkból adunk. A sajátunkból, és nem a megbízónkéból. Az előbbi a szolidaritás, az utóbbi a korrupció.”