Világvége

„Először is nem gúnyolódom. Szomorú vagyok, mivel az egész a félelemre épült, és ezt a fogyasztói lét haszonélvezői még ki is használták, aprópénzre váltott armageddon volt ez is. Az én hitemben nem a félelem kapcsolódik a véghez, hanem a reménység. Nem pusztulásról szól, hanem kiteljesedésről. Mert a keresztény apokalipszis egy új kezdetet mutat fel. Ide kapcsolódik a második dolog. Én nem a világvégét várom, hanem az Eljövendőt. Visszavárom, mert már volt itt, pár nap és ünnepeljük első eljövetelét, sőt azóta is itt jelen van, Lelke által. De ez már hit. Ez is hit, ahogy a hegy köré gyülekezők hite, de ez engem felszabadít, nem pedig megrettent. Jürgen Moltmann kortárs teológus írja: »A bibliai apokalipszisek nem a világkatasztrófa pesszimista forgatókönyvei, amelyek csak félelmet és rettegést keltenek, hogy a megfelelő végzethittel megbénítsák az embereket, hanem a remény üzenetei veszély idején, hogy éberen szembenézzünk a veszéllyel, és ellenálljunk neki. Elevenen tartják az Isten hűségére irányuló reményt: „Amikor ez teljesedésbe kezd menni, nézzetek fel, és emeljétek fel fejeteket, mert elérkezett megváltástok ideje”(Lk 21,28).« (in: Minden végben kezdet rejtezik - Bencés kiadó, 91.o.)

Azt mondtam, a hitem felszabadít. Például arra, hogy ne ezzel foglalkozzam. Hiszen úgysem tudjuk, mikor jön el (nem a vég, hanem az új kezdet). Felszabadít arra, hogy a mostani dolgokkal törődjek, világvége helyett a következő perc eleje legyen a fókuszban, üstökösök kémlelése helyett azzal törödjek, ami/aki a kezem ügyében van, karnyújtásnyira. Hogy figyeljek arra, amiről Kalló Péter fotográfus is ír. Hogy a képzelt katasztrófákba való beleroppanás, vagy a velük való szórakozás eltéríti a figyelmünket arról, hogy tényleg nagy a baj, hogy katasztrófa felé sodorjuk magunkat, ahogy tönkretesszük a lábunk alatt lévő földet, a vizeket, a levegőt, hogy lényegtelen és felesleges dolgokkal béleljük ki a körülöttünk lévő teret. Hogy a valódi, életbevágóan fontos kapcsolatainkra nincs időnk. Hogy életet pazarlunk.”