„De egy idő múlva elkezdtem úgy érezni, hogy itt valami nagyon furcsa.
Aztán rájöttem, mi az.
Hogy jó a hangulat. Nem az elcsigázottság, a halálos idegesség és a megkövült unalom szokásos keveréke van a levegőben, hanem mindenki a rendezőt figyeli, lelkesen és feldobva, és éppen történik valami, a szó lehető legkreatívabb értelmében. Xantus magával ragadta a közönségét, és úgy csinált elképesztően szórakoztató showműsort a forgatásból, hogy közben ott a szemünk előtt alakult és született meg valami. És még én is, aki a háttérben üldögéltem egy sörösüveggel, úgy éreztem, hogy ezt a valamit együtt hoztuk létre. Egyszerre érződött Xantuson, hogy pontosan tudja, mit akar, és az, hogy itt és most egyszeri, kiszámíthatatlan és csodás dolgok történnek. El sem tudtam volna képzelni, hogy egy forgatás, amit korábban kábé annyira tartottam élvezetesnek, mint a vasárnapi misét, ennyire klassz dolog is lehet.
Jó is lett a film, a világ meg rosszabb hely azzal, hogy Xantus János nem rendez többé soha.”