Az archívum kínzó hiánya

„Nem tudom, hogy Kertész Imrének végül mikor lett teljesen elege abból, ami Magyarországon folyik, s akármilyen fájdalmas, ami történt, időnként akármilyen sértő: mégis értelmetlen és reménytelen megtalálni azt a pillanatot, azt az epizódot, amikor világos lett, hogy ezután tényleg Berlinben találjon otthont magának, és műveinek egyaránt. A mi problémánk az, hogy arra az egy dologra kell emlékeztessük magunkat, amit amúgy tudunk, s amit mintha mégsem vennénk figyelembe. Azt ugyanis, hogy miféle viszony fűzi az otthonához azt az embert, akit a hazája elárult, s kívánatosnak tartotta, hogy idegen földön pusztuljon el. A Holokauszt túlélők bizalmatlanságát nem figyelembe venni, nem számolni azzal, nem érteni azt: nem antiszemitizmus, hanem hazafiatlanság, a patriotizmus elárulása, és mindezen túl: mértéktelen ostobaság, megengedem: pimasz gőg. Arról vitatkozni, hogy mi következhet a bizalmatlanságból, az pedig épp a bizalmatlanság természetének meg nem értéséről tesz tanubizonyságot. A bizalmatlanság az paranoia, a bizalmatlanság az félelem, a bizalmatlanság az otthontalanság, a bizalmatlanság az reménytelenség, aztán a reménytelenség letagadása, az a büszke sértettség, és a bevallhatatlan fájdalom. »A rókatárgy egy villanás / egy puskacsővel írt tükör, / a látványt rakja össze más, / a szél söpörje föl.« (PNL: Rókatárgy alkonyatkor) (...)

Ha a magyar zsidó írók, költők, mint most történt: az országon kívül helyezik el hagyatékukat, akkor: mint is fogalmazzak - tény, hogy nehezen megy nekem a visszafogottság - lesz egy-két problémánk az identitásunkkal, a nemzeti kultúránkkal: a nemzetállamok kora után. Lehet, hogy van valaki, akit lelkesít a turanizmusból Turulokból, giccsekből és rovásírásokból, Csíki krónikából, azaz hamisítványokból összerótt áltörténelmi parakultúra, ez a mérhetetlen tudatlanság és ostobaság, de senkinek nem ajánlom, hogy ebben éljen.

S persze mint mindenen, kellő távolságból, azaz rémítő közelségből, ezen is rajt van a Parlamentben üldögélő, Tiszaeszlárral matató neonáci banda kézjegye is, de ez az ügy mégsem közvetlenül az ő saruk. Számtalan ügyetlenség, apró vacakság, kínos figyelmetlenség, butaság, jóindulat és tétovázás kellett ahhoz, hogy végül úgy álljunk a világ elé, hogy a korszak két nagy írója így döntött.”