Vidám fejezetek a magyar kulturális diplomácia mindennapjaiból

Egy korábbi bejegyzésben, mindenki számára elérhetően belinkeltem Klebelsberg Évának, a Klebelsberg Alapítvány (és nyílt levelenként szaporodó permutációinak, úgyismint a Fenntartható Fejlődésért, a Francia-Magyar Kapcsolatokért, az Egyházakért, a Ciszterciekért SZAKALAPÍTVÁNYOK, igenigen, valódi és igazi SZAKalapítványok!) létrehozójának és működtetőjének a gondolatfutamát, amelyet Elekes Botondhoz, a Magyarországi Unitárius Egyház főgondnokának címzett levelében fogalmazott meg. Itt ismételten megemlíti viharos és szenvedélyes kapcsolatunkat, úgyhogy pénteki ajándékként és valóságos belső és titkos tanácsosaim javaslatára én is fellebbentem a fátylat kettőnk ismeretségéről. Nem térek ki azokra az érdekes magyarsággal megfogalmazott állításokra, amelyek szerint én állambiztonsági és kommunista felmenőkkel rendelkezem, aki ismer, meg aki a szüleimet is ismeri, tudja, hogy ez baromság. Meg tök irreleváns is. Ha már felmenők, egyébként, Klebelsberg Kunó gyermektelenül halt meg, és testvére sem volt, így a KÉ levelezésében gyakorta használt „nagybátyám” kifejezés max. a szó móriczzsigmondi irályában értelmezhető. (Vö. „Hát az ő nagyanyja, meg az én nagyanyám két öregasszony volt”)

Klebelsberg Éva 2012. március 12-én egy faxot juttatott el a párizsi magyar nagykövetséghez, amelyben kissé ultimatíve felszólította a nagykövetet, hogy szervezzen konferenciát Klebelsbergről május 20. és június 1. között Bernard Le Calloc'h részvételével. Ezt a nagykövetség március 14-én átküldte a Párizsi Magyar Intézetbe. Mivel informálisan már tudtunk róla (=benne volt a budapesti francia intézet programjában), hogy a konferencia alatt Klebelsberg Éva valószínűleg Bernard Le Calloc'h-nak a Párizsi Magyar Intézet történetéről szóló könyvének bemutatóját érti, március 19-én gerinces magyaros nyíltsággal rákérdeztem egy emailben KÉ-nél, hogy a szóbanforgó könyv (amely egyébként nem szerepel a Magyar Nemzeti Bibliográfiában, következésképp valószínűleg ISBN-száma sincs és a könyvárusi forgalomban azóta sem kapható, mindegy, exkurzus) magyar vagy francia nyelvű-e. Nb. olvasóim képzeletére bízom, hogy a magyar kultúra sikeres franciaországi képviseletéhez mennyiben járul hozzá egy magyar nyelvű és nem megvásárolható könyv bemutatása. Erre az emailemre egyébként a mai napig nem kaptam választ.

Vékonyka mellékszál, hogy a Magyar Földrajzi Társaság Teleki Sámuel emlékérmet adományozott Bernard Le Calloc'h-nak, a magyar kultúra és földrajzi irodalom megismertetésében szerzett érdemeiért. Az érmet némi várakozás után (Le Calloc'h betegsége, utazása, a hatásköri tisztázatlanságok, egyebek) 2012. március 20-án adtuk át a díjazottnak, aki hangsúlyozottan kérte, hogy ne hívjunk meg senkit, és szükséges sincs arra, hogy pl. szállítsuk őt. Bejön a nagykövetségre, átveszi és kész. (Bejött, átvette, kész - az átadásról készült fotók megtekinthetők a nagykövetség honlapján, nekem előnytelenül hosszú hajam van rajta, de már nem lehet meg nem történtté tenni. Koccintottunk, volt pogácsa, hazamentünk).

Március 20-án, a díjátadásra készülődve a délutáni órákban a recepción dolgozó kolléganőm szólt, hogy KÉ áll lent a portán a bőröndjeivel és kijelentette, hogy itt fog lakni. Szintén mellékszál, de a PMI-nek van néhány vendégszobája, ahol jobbára fellépő művészeket, ösztöndíjasokat és átutazó egyetemi oktatókat, akadémiai, múzeumi embereket szállásolunk el, ha éppen van helyünk. Díjazás ellenében. A szobák nagyon kelendőek, március 20-án teljesen tele volt az összes: van egy hasznos szállodai szállásfoglaló szoftverünk, azzal menedzseljük ezeket a kéréseket, dehát szegény ReservationMaster is tehetetlen, amikor masszív agresszióval találkozik. Nemcsak recepciósunk, hanem az intézetben tíz éve dolgozó, sokat látott, végtelenül aranyos, empatikus és kedves titkárnőnk sem boldogult KÉ-vel, aki közölte, hogy ő bizony itt lakik majd és az ő nagybátyja (Móricz! Móricz! Miért hagytál el engem!!!!) érdemei után az a minimum, hogy neki szállást adunk abban a házban, amit Klebelsberg Kunó vett. (Pusztán a filológia kedvéért: a PMI mostani épületét Köpeczi Béla művelődési minisztersége alatt, 1985-ben vette a magyar állam: nem kell hálásnak lenni neki, meg semmi, csak a tények mián mondom.) Harmadik csapásként magam is beszálltam. KÉ-vel zajlott ötperces, érdekesen izzó beszélgetésünk alatt előjött minden, amit Cicero óta feltaláltak a kortárs retorikában: barizás („mi már találkoztunk” - mondok, nem), szemrehányás („2002-ben sem jött el a konferenciánkra” - valóban, mert előző napon hívtak meg), múltra utalás („régen ez nem így volt”), az utóbbi kettő kombinációja („a nagybátyám azért vette ezt a házat, hogy maguk nyugodtan nyaralhassanak”). Végül - szemen köpve az elveimet - abban maradtunk, hogy mivel egyik gyakornokunk betegség miatt hazautazott, az ő szobájában két napig maradhat, ingyen. Van azonban a szociopatáknak egy különösen érdekes fajtája, akikről újabban az amerikai helyszínelős sorozatok árulnak el sokat, és akik nem elégszenek meg a 100%-os győzelemmel, hanem 110-re hajtanak. KÉ még utánambökte a fent idézett nyaralós mondatot, amire ott mélyen legbelül eltört bennem valami (nem, nem azért, mert elevenembe talált). És kétségkívül emelt hangon  közöltem vele, hogy rólam akármit mondhat, az én hátam sokmindent elbír, arra azonban semmi joga nincs, hogy a kollégáimról beszéljen ebben a hangnemben, akik 12 órás munkanapokban dolgoznak a magyar kultúráért. Két napig maradhat, és soha többé nem akarom látni az Intézetben, könyvbemutatóról pedig ne is álmodjon. Ezen mélyen megdöbbent, és közölte, hogy egyetlen pillanatig sem marad ebben a házban, ahol így beszélnek vele. Erre a Trapper farmer-reklámokból jól ismert feltartott hüvelykujjal és élénk bólogatással válaszoltam. Majd betartotta a szavát és elment. Azóta egyszer láttam, a budapesti francia intézet 20 évét ünneplő konferencián, nagy fejhallgatóval a fején. Hallgatta a fordítást.

(Szabó Gyula hangján): Így vaut, sziép vaut, tán igaz sem vaut.