Miért éppen Hobsbawm?

„Eric Hobsbawm végigjárta a hivatalos, a Kominternből származó pártok »organikus értelmiségének« (Gramsci) útját. Nem volt ún. tankie, aki minden esetben helyeselte a szovjet páncélosok útját a kelet-európai népek tetemén át, többnyire hallgatott az ilyesmiről. [Szerény nézetem szerint azonban az a marxista, aki nem érez rá késztetést, hogy elszámoljon a Gulaggal, nem lehet nagy értéke »a mozgalomnak«.] A műveit írta, meg kiadta, szerkesztette a kommunista párt különféle tudományos folyóiratait. Egyikük, a tekintélyes és kitűnő Socialist History, ma is létezik, de rég semmi köze a szovjetbarát múlthoz. (A Past & Present pedig még mindig a legjobb modern történeti lap a világon.) Eljutott a sztálinizmustól az euro- és reformkommunizmusig. Az 1970-es években szembeszállt a Munkáspárton belül is próbálkozó szélsőbaloldallal, Neil Kinnock szövetségese lett a belső munkásellenzék, különösen a bányászvezér Arthur Scargill elleni küzdelemben. A CPGB hivatalos lapja, a Marxism Today, ekkoriban már nagyon trendi, ügyesen szerkesztett, színes magazin (egykori főszerkesztője, Martin Jacques, ma is médiasztár, afféle bal-, de inkább középliberális) a Munkáspárt jobboldalának volt fontos szövetségese és a militáns-radikális proletár baloldal esküdt ellensége. A balos Tony Benn majdnem a Labour vezére lett, de Hobsbawm és a Marxism Today hathatós támogatásával Neil Kinnock nyert. (Az egész história hátteréhez lásd Raphael Samuel The Lost World of British Communism c. 2006-os könyvét [abból is a bevezetést], amely leginkább a brit KP néprajza) Hobsbawm valamiféle szociális piacgazdaság híve lett (de hát végső soron Helmut Kohl és Antall József is az volt), bár megőrizte némely óbolsevik nosztalgiáit.

Miért kelt föltűnést Hobsbawm halála Magyarországon (és mint látom, másutt is Kelet-Európában)?

Hát azért, nyájas olvasó, mert az életrajza föltűnően emlékeztet rengeteg kelet-európai pártállami értelmiségi pályájára, és megerősíti azt a kelet-európai mániát, amely szerint minden ugyanúgy van mindenütt, mint »nálunk«. A sztálinizmustól a piaci reformerségen át valamiféle langyos humanista szabadelvűségig: ez nagyon sokak végzete volt errefelé, de Nyugaton inkább csak kivételes.

Hobsbawm élete utolsó negyedszázadában már csak névleg volt marxista – pontosabban: az identitása kommunista/marxista volt, de az elvei és a politikai gyakorlata már nem – szemben egykori elvtársaival, akik ma is marxisták, sőt: általában radikálisabbak, mint valaha, de ehhez az kellett, hogy elszakadjanak a hivatalos párttól, vagy be se lépjenek, illetve hogy más radikális, ám Moszkvával és Pekinggel szembenálló baloldali mozgalmak részvevői legyenek. Rendkívül jellemző, hogy Hobsbawm milyen megvetéssel ír 1968-ról. Akár Alexandre Kojève, azt gondolhatta, hogy az a forradalom, amelyben ilyen kevesen halnak meg, nem vehető komolyan. Mekkora tévedés!”