Nem is számítottam arra, hogy könnyű lesz

„A vonósnégyes mint formáció reneszánszát élte a hetvenes évek elején, amikor a Kronos Quartet megalakult. Mi volt az elképzelése azzal kapcsolatban, hogyan hozzon létre egy olyan zenekart, amely kitűnik a mezőnyből?

Nos, nem igazán aggódtam amiatt, hogy elég egyedi-e a hangzásunk, inkább azzal foglalkoztam, hogy sikerüljön megvalósítani a saját elképzeléseinket. 1973 nyarán egy washingtoni rádióműsorban hallottam először George Crumb Black Angels című művét, és ez az élmény teljesen átformálta a gondolkodásomat. Tulajdonképpen megváltoztatta az egész életemet. Az eredeti ötletem az volt, hogy játsszuk el a Black Angelst, és ehhez szerettem volna egy olyan együttest, amely képes megbirkózni az efféle zenével. Az első művek, amiket eljátszottunk, Webern Hat bagatellje és Bartók III. vonósnégyese voltak. A Kronosszal tehát már az első próbáinktól kezdve a XX. századi zeneszerzők darabjait játszottuk, és lassacskán a kortárs komponisták is elkezdtek műveket írni nekünk.

Úgy tudom, az ügynökségek akkortájt még nem igazán hittek abban, hogy egy vonósnégyes kizárólag a modern repertoár segítségével életben maradhat, így a Kronos Quartet amolyan »vedd kézbe a dolgaidat«-társulatként indult. Továbbra is jellemző önre ez a hozzáállás?

Igen, ez most sincs másképp. Annak idején hiába hívogattam a New York-i ügynökségeket, láthatóan nem érdekeltünk senkit, és ha nagy ritkán vissza is hívtak, igen bonyolultnak tűnt elmagyarázni nekik mindazt, amit az együttessel kapcsolatban elképzeltem. De ez már csak így megy, nem is számítottam arra, hogy könnyű lesz! (nevet) A Kronos indulása olyan volt, mint egy hosszú hegymenet, ráadásul a küzdelmesebb fajtából, mire eljutottunk odáig, hogy meghívásokat kaptunk külföldről, lemezeket vehettünk fel, és egyáltalán ismert lett a nevünk a műfajon belül.

A vonósnégyes a zeneirodalom legszemélyesebb hangvételű műfajai közé tartozik. Egyszer azt nyilatkozta: »Mindig is az volt az elképzelésem, hogy egy vonósnégyesben [zenekarban] legyen kellő bátorság, hogy bombasztikus legyen, ugyanakkor képes legyen gyönyörűen vagy épp rondán megszólalni, ha arra van szükség.« Ez úgy hangzik számomra, hogy a személyes érzések továbbra is megmaradtak, a Kronos csupán egy fesztiválszínpad méretéhez igazította őket.

Ezzel teljesen egyetértek. A klasszikus zeneirodalom komponistaóriásainak – Haydn, Mozart, Beethoven és Schubert – életművében a vonósnégyesek a legintimebb és legszemélyesebb hangvételű darabok, de nincs ez másképp Ravel, Debussy, vagy akár Bartók esetében sem. Ugyanakkor számos kortárs zeneszerző, akikkel az elmúlt években alkalmunk volt dolgozni, kifejezetten »publikus«, a nyilvánosságnak szánt műveket is írtak vonósnégyesre. Steve Reich Different Trains (Különböző vonatok) című alkotása például semmiképp nem nevezhető privátnak a szó zárkózottságra vonatkozó értelmében, ugyanakkor egy mélyen személyes élmény ihlette a művét. Úgy vélem, egy jó ideje már leginkább azzal az egyéni hangvétellel azonosít a közönség egy zeneszerzőt, amit a komponista a vonósnégyeseiben ír meg, a Kronos pedig felelősséget érez, hogy kellőképpen kihangsúlyozza egy-egy darab egyedi vonásait, és hűen közvetítse általuk a szerzőjük egyéniségét. (Steve Reich a második világháború alatt vonaton ingázott New York és Los Angeles között, hogy elvált szüleit láthassa. Csak később döbbent rá, hogy zsidó származása miatt Európában valószínűleg ő is felkerült volna a náci népirtás során használt vagonok egyikére, és ez az élmény ihlette a Different Trains című művét – N. M.)”