„Az a szemlélet, amely szerint a középiskolai történelem elsősorban »a hazafiasságra« nevel ugyanis jelenleg nem más mint egy anakronisztikus és zavaros elképzelés amely magát a »hazafiasságot« mint fogalmat üresíti ki végleg. Volt ugyan oly korszak, amelyben a történelem és magyar oktatásának valóban a »hazafiasság« volt központilag kitűzött célja. Ez akkor viszont nagyon különböző dolgokat jelentett. Egyrészt első oktatási miniszterünk, Eötvös József ezzel a »nemzetben szunnyadó erő« felébresztését kívánta elérni, ez egyrészt társadalmi mobilitást másrészt pedig az akkor soknemzetiségű ország magyarosítását kívánta jelenteni.
Ha megnézzük azonban e »hazafias nevelés« rendelkezéseit, abban nemhogy a magyar nyelv kizárólagosságát nem látjuk, de annak párhuzamossága elsősorban a latinnal, másodsorban pedig az ógörög, német és francia nyelvvel szinte magától értetődő volt. Mivel a történelmet akkor szinte egzakt tudományként kezelték, ez a földrajzzal együtt, egy tanár kezébe került. A középiskolai történelemoktatás tehát – szervesen kapcsolódva a korszak fő történetírójának, Marczali Henriknek munkásságához – az egységes identitástudat mellett akkor az elitképzés fontos eszköze is volt, és mint ilyen, magától értetődve több akkor korszerű nyelvet tanított, nem csupán nyelvórák keretében Mindez alapvetően a klebelsbergi időszakban sem változott, csupán differenciálódott. A természettudományokban alkalmazott nyelvoktatás mellett azonban a történelemoktatás továbbra is szervesen kapcsolódott a német és latin nyelvhez – már középiskolás fokon is.”